3.rész: Ijedten kaptam a kezemmel a számhoz...

Elázva estem be a bejárati ajtón. Nem bírtam megkapaszkodni és a földre zuhantam hangos puffanással. Próbáltam felállni, de nem sikerült. Meli rohant ki hozzám nevemet kiáltva és volt ott egy másik ember is, de csak a cipőjét láttam. Próbáltam testemmel felemelkedni, de nem bírtam. Nem bírtam tovább menni. Kimerültem és csak arra vágytam, hogy örökre elaludjak. 

-Jessi!!! Nyisd ki a szemed!! - hallottam az utolsó szavakat majd pilláim felett győzött az álmosság.

Futok. Hajammal a szél játszik miközben egy virágos réten futok boldogan és nevetve. Gyerek vagyok még és semmi gondom sincs másra csak is arra, hogy vigyázzak, nehogy elragadjon magával az unalom. Boldog és tiszta vagyok. Egy kislány a nagyvilágban, aki még mer nagyokat és merészebb dolgokat álmodni bárki másnál. Futok nem törődve a körülöttem lévő dolgozó emberekkel. Csak átadom magam az érzésnek, hogy számomra az élet már nem is lehet jobb. De hirtelen megváltozik minden. A virágok meghalnak és egy temetés kellős közepére csöppenek ahol a friss föld illatát és a halál ocsmány bűzös jelenlétét érzem. Közelebb mentem a gödörhöz és magamat láttam a koporsóba. Ijedten kaptam a kezemmel a számhoz mikor egy golyó által keletkezett sérülést láttam meg a halántékomon. Tekintettem a testemre siklott és a hasam… Állapotos voltam. Könnyes szemekkel néztem élettelen, jéghideg testem. „ Ez fog veled történi.” suttogta egy rideg hang. Körbe néztem, hogy kik vannak körülöttem. Meli, GD néhány ember és Zico. Zico arcán elégedettség volt, ahogy a testemet nézte. Boldog volt és nyugodt. Oda akartam menni hozzá de Meli megállított és a nevemen szólított. Nem értettem. Kérdően néztem rá majd hirtelen felébredtem. Ijedten ültem fel az ágyban Meli pedig hátrébb lépett tőlem.  Féltve nézett rám én pedig idegesen vissza rá.

- Valami baj van? - kérdezte gyengéden. - Azt hittem tegnap este, hogy meg fogsz halni. - szemeim könnybe lábadtak. Aggódik értem még akkor is, ha én csak bántani tudom őt. Szeret engem pedig én minden egyes tettemmel elárulom őt. Ha tudná, mire készülök.

- Jól vagyok csak sok volt tegnap a meló. - morogtam, hogy ne értse szavaim.

- Mik ezek a zúzódások rajtad? - kérdezte miközben az egyik kékfoltra mutatott a karomon.

- Öhhhhmmmm… - vakartam a tarkómat. - Semmi komoly csak nem figyeltem oda eléggé és megsérültem. - próbáltam hazudni, de nem nagyon sikerült átverni. Kételkedően nézett rám, de szerintem úgy volt vele, hogy nem akar újabb veszekedést ezért nem firtatta tovább a témát. Kiszálltam az ágyból majd a fürdő felé vettem az irányt. - Egyébként mennyi az idő?

- Alig múlt tíz. - hirtelen megállt a vér a testembe. Nem akartam elhinni.

- Mi van? - kérdeztem hitetlenkedve. - Basszus Meli miért nem szóltál? Elkéstem. Engem ki fognak nyírni.  - siettem vissza a fürdő szobából és kapkodtam magamra a ruhát.

- A főnököd biztos meg fogja érteni. - próbált megnyugtatni és kiment a szobából.

- Valószínű. - felvettem magamra az utolsó ruhadarabot is. Betettem a pisztolyt a farzsebembe.  Kimentem Melihez a konyhába majd elköszöntem tőle. Kiléptem az ajtón majd rohantam lefelé a lépcsőn az utcára. Kiléptem az ajtón és megcsapott a nyári hőség. A nap hétágra sütött és semmi nyoma nem volt az előző esti viharnak. Nekem is ilyennek kell majd lennem. Mindenki tudja, hogy létezem, de nyomomat nem fogják meglelni. Titokban elbújva kell léteznem ezen a világon.

 Mikor már megszoktam a fényt egy fekete limuzint láttam meg az út szélén. Rögtön tudtam ki az és félve mentem az autó felé.  Alig volt már pár méter köztem és a jármű között, meg se várva, hogy oda érjek nyílt az ajtó és Zico ki szállt belőle. Oda sétáltam hozzá ő pedig várt rám. Már alig párcenti választott el tőle. Lehajtottam a fejjem bocsánat kérően. Eldobta a cigit a szájából majd felemelte álamnál fogva fejem és lekevert egy pofont. Az ütés hatására arcom, baloldalra fordult. Lassan visszafordultam és tekintettem rá szegeztem. Mérges volt nagyon is.

- Ez volt az első és az utolsó, hogy érted jöttem. Megértettél? - üvöltött.

- Sajnálom. - dadogtam lehajtott fejjel.

- Azt kérdeztem megértettél? - üvöltött jobban és most már mindenki minket nézett.

- Meg. - válaszoltam alig érthetően.

- Takarodj befelé a kocsiba. - kinyitotta az ajtót majd belökött rajta. Pármásodperc után ő is csatlakozott és elindultunk a Pokol felé.

Hogy mikor bántam meg mindezt? A következő pár napban. Az edzések egyre elviselhetetlenebbé és kegyetlenebbé váltak. Próbáltam alkalmazkodni, de nem ment. Azt hittem lesz hozzá elég akart erőm, de nem, tévedtem.  A földön feküdtem megint. Az emberek rajtam nevettek Zico pedig bosszúsan káromkodott és szidott. Feltápászkodtam, de alighogy felálltam kaptam egy újabb ütést és megint a földre zuhantam. Végett akartam vetni neki, de tudtam jól ez addig nem fog menni, míg ellenségem le nem győzöm.  Erőt vettem magamon és újra felálltam. Lendítettem a kezem, de ő elkapta és megint behúzott egyet. A földre zuhantam ismételten.

- Jól van mára ennyi elég is lesz. - szakította félbe Zico. Oda jött hozzám majd lenézett rám. Megalázó volt a helyzetem, de nem érdekelt, jelenpillanatban egyáltalán. - Kazuma!!! Lásd el!

- Igen is Uram! - segített Kazuma felállni majd támaszt nyújtva nekem kivitt a szobából. Párszobával arrébb vezetett és mikor beléptünk ajtaján leültetett egy székre. Bele nyúlt az egyik szekrénybe, amiből egy elsősegély táskát vett ki. Elém tett egy másik széket majd rá ült. A kistáskából elő vett egy tubust majd pár vatta korongot és elkezdte sérüléseimet ellátni. Felszisszentem a hirtelen jött fájdalomtól majd a szembe nézett. - Miért csinálod ezt magaddal? - kérdezte halkan, de határozottan. Meglepődtem és egy percre az is végig futott agyamon, hogy ez egy fajta teszt amit Zico eszelt ki ellenem. Nem nagyon akartam válaszolni, de a keze megállt és tovább fürkészte pillantásaim. Fejjem elfordítottam, mert zavart, hogy ennyire udvariatlan és tekintetével teljesen felfalt már. Megfogta álam és visszafordította arcom majd elkezdte simogatni azt. Nem értettem és nem is akartam érteni. - Te nem ebbe a világba vagy való Jessi. Neked nem szabadna ilyen célokat kitűznöd. Gonosz ez a világ te pedig egy ártatlan lány vagy.  Olyan, vagy mint egy angyal, egy gyönyörű szép angyal. Mit csinálsz te itt? Miért jöttél ide?

- Azért mert ellopták az álmaim. Összetörtek mindent körülöttem, amiben hiszek és az álmaimon kívül másban nem vagyok tehetséges.

- Ilyet ne mondj, csak van valami.

- Nincs és már késő is ezen rágódni. Elkezdtem és be is fejezem.

- Mégis mikor fejezed be??? - csattant fel. - Mikor majd a koporsóban fogsz feküdni egy lyukkal a szívedben vagy a homlokodban? Térj már észhez nem vagy ide való. - megragadta a vállaim és elkezdett gyengéden rázni. - Ez nem az a hely ahol te boldog lehetsz és ahol az álmaidat meg tudod valósítani. Nézz magadra! Nézz mi lett belőled! Te nem ilyen voltál mikor ide jöttél. Zico tönkre fog tenni teljesen, nem egy lánnyal csinálta már ezt, amit veled most csinál, csak ők abban különböztek, hogy ilyenkor már halottak voltak, mert felcsinálta őket. - felugrottam a székről, ami fel is borult volna, ha nem lett volna mögötte asztal.

- Hazudsz! - üvöltöttem én is. Szemei kikerekedtek majd beszédre nyíltak ajkai.

- Uhhhh, szóval tetszik a főnök. - mosolygott gúnyosan.  Lehajtottam a fejjem és felsóhajtottam. Már egy ideje, a kiképzés alatt eljátszottam párszor azzal a gondolattal milyen lenne, ha én meg Zico együtt lennénk. Milyen lenne, ha nem így találkoztam volna vele, hanem mondjuk egy bárban ahol beszélgetés közben és egy pohár martini társaságában összejöttünk volna. Fiatalság bolondság. A képzeletem mindig is nagyobb volt, mint a szám. Tudom jól, hogy ebből úgyse lesz semmi így hát megtartottam ezt is csak álomként és úgyis kezelem.

- Semmi közöd hozzá. - válaszoltam vissza dünnyögve. A lélegzetvételem egyre jobban gyorsult, ahogy kezdtem magam kínosan érezni és dühösebb lenni a hallott információk miatt. Tudom, hogy gonosz ember, de nem hiszem, hogy ennyire az lenne. Biztos csak valami féle tévedés vagy csak Kazuma rám akar ijeszteni, hogy minél hamarabb elmenjek innen.   - És hány ilyen nő volt már? - kérdeztem bizonytalanul és félénken.

- 28. - hallottam egy ismerős hangot az ajtó felől én pedig falfehéren, akaratlanul fordítottam testem felé. Egy ideig ott állt majd lassú léptekkel, zsebre tett kézzel bentebb jött és megállt előttem. Fejem lehajtottam ő pedig végig mért majd éreztem, ahogy mosoly húzódik arcára. Biztos voltam benne, hogy mosolyog. Kineveti gyászos helyzetem.  - Kazuma, menj ki!! - Kazuma illedelmesen meghajolt majd kiment és becsukta maga mögött az ajtót. A szívem egyre jobban vert és éreztem már nincs sok hátra, hogy szívrohamot kapjak…

2.rész: Munka

Késő este értem haza.  Fáradt voltam és alig vártam már, hogy eldőljek az ágyban és aludjak egy jót. Holnaptól új életet fogok élni. Holnaptól minden más lesz. Érzem a változást mely teljesen magába foglal, átkarol és vigyázz rám, hogy ne találjanak el új célok. Félek, de hisz ez természetes. Mindenki fél az újtól csak az a kérdés milyen új dolog fog velem történi. Véres harcot fogok megvívni ezt jól, tudom, dehogy életbe marajak ez kell. Bizonyítani akarom azt, hogy nem vagyok gyenge. Jobb vagyok bárki másnál.

Félve léptem be a bejárati ajtón és Meli dühös tekintetével találtam szembe magam. Próbáltam elkerülni, de nem ment. Megfogta a kezem és visszarántott.

- Hol voltál? - kérdezte számon kérő hangnemmel.

- Sétálni voltam, hogy egy kicsit, hogy kiszellőztessem az agyam.

- Aggódtam érted. Miért nem szóltál? - kérdezte szomorúan. Mintha csalódott volna benne, hogy nem kötöttem az orrára a dolgaim, mint annak idején. Más lettem ezen a napon. Egy csalódott megsebzett lány lettem, akinek ismeretlen emberek teljesen szétzúzták álmait.

- Mert felnőtt ember vagyok. Nem tartozok beszámolóval senkinek sem. Meg tudom egyébként is védeni magam. - kirántottam a kezéből a kezem és a szobánk felé vettem az irányt. Dühös voltam és ezt ő jól tudta. Nem akartam többet vele egy légtérben lenni. El akartam menekülni innen. Máshol akartam lenni. Utánam jött.

- Tudom mi a bajod. - emelte fel a hangját.

- Na, mi?? Kíváncsian hallgatlak. - fordultam felé és kezdtem el egyre jobban kiabálni.

- Az a te bajod, hogy bejutottam. Nem direkt csináltam. Nem tehetek róla, hogy beválasztottak.

- Chhh.. Nem. Azt se tudod mi bajom. Engem nem érdekel a tánc, mert nem akarok többet egy rózsaszínű álomvilágban élni. - ordítottam majd berontottam a fürdőbe és becsaptam magam mögött az ajtót. Zokogva csúsztattam a hátam végig a hideg faajtón majd ültem le a tövébe, tenyerembe temetve arcom. Minden érzés mi bennem volt egyszerre szabadult fel és hiába próbáltam vissza tartani, nem ment. Visszhangzott a fürdőszoba és fülembe hangzott minden egyes szipogásom, fájdalmas sóhajom, panaszos sírásom.  Bele vertem egyet az ajtóba majd felálltam és beálltam a zuhany alá megfürdeni. Engedtem, hogy a meleg víz végig folyjon testemen lemosva róla a szennyet, ami ma bemocskolt…

 

Melivel sikerült nagyjából az este folyamán kibékülnünk. Reggel az ágy kivetett magából és félelemmel teli a szívembe indultam neki az új kalandnak. Ha lehet ezt így felfogni. A háztömb előtt már várt a fekete Mercédesz én pedig kissé habozva bele ültem. Hiába kérdeztem a sofőrt minden féle kérdéssel, nem válaszolt egyikre sem. Némán mentünk az úti célunk felé. Lassan haladtunk a dugó miatt és az idő is kezdett egyre melegebb lenni. Gyalog gyorsabban célba értem volna, de sajnos fogalmam sem volt hova megyünk. Próbáltam memorizálni az utat, de nem sikerült. Túlságosan is egyforma minden. Hátra dőltem az ülésben és vártam a csodát, hogy kijussak ebből a meleg konzervdobozból.

Szöul egyik nyomor negyedébe érkeztünk meg. Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy megláttam a járdákon ülő hajléktalanokat. Kéregetve, szégyennel és szánalommal mit sem foglalkozva ültek remélve, hogy valaki észreveszi őket és megszánják. Bűzt éreztem és kétségbe esést. A világ egyik szemetes ládája volt ez a környék. A kurvák magukat árulva álltak az út szélén azt remélve, hogy jön majd a szőke herceg kimentve őket ebből a helyzetből. Pénzért és tiszta levegőért kiáltott az egész környék. A kisgyerekek az utcán táncoltak és reménykedtek abban, hogy egyszer majd ők is híresek lesznek, mint kedvenceik. Soványak voltak és éheztek. Oda mentem hozzájuk hátha tehettek értük valamit.

- Sziasztok. - mondtam kicsit hibásan koreaiul. A nyelvtudásom még nem a legjobb, de próbálkozok. Elővettem a pénztárcám és kivettem belőle egy kevés pénzt. - Ételre. - nyújtottam nekik oda. Az egyik fiú félénken, de elvette. Meghajolt és megköszönte majd a többiekkel együtt elrohant. Mosolyogva húztam ki magam majd a kezeimen egy másik kezet éreztem, meg ami az egyik épület felé húzott. Zico volt az. Betolt mérgesen az ajtón majd neki nyomott a falnak.

- Nem jótékonykodni jöttél ide. Nem osztogattunk pénzt, mert nem jár nekik. - sziszegte mérgesen a fogai közül. Szemében leírhatatlan bűn volt.

- Ezek csak gyerekek voltak és éheztek. - mondtam mentegetőzve. Felesleges volt.

- Igen éheznek, mert a szüleik nem dolgoznak rendesen. Ez az ő sorsuk.

- Kegyetlen vagy.

- Na, haladjál befelé! - bentebb lökdösött, míg egy dolgozó szobába nem értünk. Nagy volt öreg, régi, antik bútorokkal. A fal vörösre volt festve és valami féle sejtelmet adott a szobának. Nekem nem tetszett, sőt féltem tőle. Ijesztő volt ez az egész. Leült az íróasztala mögött lévő bőrszékbe. Intett nekem, hogy én is üljek le én pedig abba a pillanatba megtettem. Leültem vele szembe és vártam, hogy végre megszólaljon. - Bérgyilkos leszel. - a szemeim kikerekedtek és alig akartam hinni a füleimnek. Ezt a mondatott úgy mondta mintha valami olcsó bolti meló lenne.

- Hogy én embereket öljek? - felálltam felháborodva.

- Ülj le! - parancsolta fenyegető, vészjósló hanggal. - Nem kérdeztem a véleményedet. Te mentél bele, hogy dolgozol nekem, akkor most már maradj csöndbe és ne rinyálj! - visszaültem a helyemre. - Meg fogsz tanulni koreaiul, mert az embereim fele, sőt a többsége nem tud angolul. Kiképzést fogsz kapni mindenek előtt első sorban.  Kazuma hozd be! - kiment az egyik ember a szobából majd pár perc múlva vissza jött egy pisztollyal és egy karddal a kezében. - Ezek a tieid. Ez… - mutatott a kardra. - … egy katana ez pedig egy Steyr S9 a kezdetekben elég lesz neked ez is. - a pisztoly ismerős volt. Apámnak is volt egy ilyenje és jó párszor szétszedtem és összeraktam annak idején. - Ezek lesznek egy ideig a tieid és ajánlom, hogy vigyáz rájuk. Kapsz töltényeket a pisztolyhoz a kardnak az élére pedig nagyon vigyázz. Most pedig irány dolgozni…

Este volt mire kimerülten haza vánszorogtam. Testemet már alig bírtam vinni a fájdalomtól és a fáradtságtól. Otthon akartam lenni és aludni akartam végre. A nap már rég elbújt a világ mocskos szennye elől, átadva mindent a sötétségnek, hogy uralkodjon minden balszerencsés ember felett. Feltámadt a szél és nyugatról fekete, gomolyfelhők takarták el az addig fényesen díszlő csillagokat. A levegő lehűlt és egy pillanatra megállt az élet. A parkban hirtelen a fák koronáit a szél elkezdte csavargatni mintha az életet akarta volna belőlük kiszorítani. Egyre jobban süvíttet éreztetve azt, hogy mennyire fáj neki az élet. Sírt, zokogott, üvöltött jobb sorsot kérve magának. Hisz nem tehet ő róla, hogy ezt kapta sorsul ezt a rút átkozott feladatott. Hisz mindig akkor tűnik fel mikor minden a legboldogabb, mikor senki sem számít a közelgő veszélyre. Utána minden összedől. Minden édes álom, minden elképzelt jövő a szeretettről és biztonságról. Minden elmenekül előle ha tud, ő pedig ártatlanok ezreit bántja akaratlanul. Ezt kapta sorsul, ahogy én is. Ehhez éretek csak. Ártatlanok ezreit tiporni a sárba és nyomorba miközben a gonoszak rajtuk nevetnek. Egy eszköz a szél is, a természet eszköze, aki úgy játszik, ahogy akar. Én is eszköz vagyok. Eszköze egy igazságtalan és gusztustalan világnak.

1.rész: Start

Nem. Ezt a szót kaptam csupán, újra. Nem kellettem nekik pedig ez volt az álmom a vágyam. Híres ember akartam lenni és csak táncolni szerettem volna. Nem sikerült és az életemnek immár örökre vége. Melinek sikerült. Összetörten ültem a földön és néztem végig, ahogy az életem egy perc alatt eltűnik a szemem elől. Haza mentem abba a nyomornegyedi kis albérletbe, amit ketten béreltünk. Bementem a közös szobánkba és elterültem az ágyon. Párnát arcomhoz fogtam és keservesen kezdtem el zokogni. A szoba csöndjét az utcáról beszűrődő hangzavar és az én keserves zokogásom töltötte be. Azt hittem, ha ide jövök minden más lesz, minden jobb lesz. Rózsaszínű világban éltem és élek. Mitől hittem azt, hogy jobb lennék bárkinél is? Lassan álomba sírtam magam. Elmenekültem a képzeletem világába ahol minden úgy történik, ahogy én kigondolom. Annyira jó lenne az álmok világába maradni. Itt élni le minden napjaim addig, míg testem meg nem öregszik és el nem múlik, mint ahogy a történelem legnagyobb alakjai is.

Pár óra múlva felébredtem. Nem voltam egyedül. Hangokat hallottam a konyha felől és tudtam, hogy Meli haza jött. Nem akartam vele találkozni. Nem akartam a szemébe nézni. Nem akartam a gúnyt és a megvetést magamon érezni. Felöltöztem másik ruhába és észrevétlenül kimentem a lakásból. Muszáj volt sétálnom. Muszáj volt ki szellőztetni a fejem. Annyi lehetőségem lehet még az életben, de én a táncon és a színpadon kívül mást nem tudok magamnak elképzelni. A nap lassan nyugovóra tért. Szöul utcái sötétségbe burkolóztak a fények pedig kigyúltak. Az éjszakai élet életre kelt. Fiatalok boldogan, nevetve, részegen mentek bulizni, egyre hangosabb és zajosabb lett minden. A világ ünnepelte az estét a szívem pedig gyászolt. Találnom kell magamnak valami jobbat ennél. Valami új célt kell magam elé kitűzni mely mindennél hatásosabb, eget verőbb az emberi társadalmat pedig megbotránkoztatja. Tovább sétáltam, sodródtam az árral. Fejemre feltettem a kapusznimat, hogy ne lássák az emberek a szerencsétlen arcomat. Egy sikátorhoz értem. Négy ember volt ott. Megálltam nézni őket, ahogy veszekedtek. A három ember nevetett a negyedik emberen, aki kétségbe eseten könyörgött, hogy ne bántsák.

-Gyenge vagy. Harcolj az életedért, mert ha nem teszed, meghalsz.  - motyogtam. Az egyik oda ment hozzá és gyomorszájon vágta. Összerogyott és nyűszögöt a fájdalomtól. - Kellj fel! - morogtam mérgesen. - Kellj fel, mert meghalsz. - feladóan nézett a támadóira. Oda rontottam mit sem törődve azzal, hogy engem is megölhetnek. Megfogtam a földön fekvő embert és felállítottam. A másik három férfi csak nézett. Lefagytak a döbbenettől, ez volt a szerencsém. A férfi felállt és hitetlenkedve nézett rám. - Harcolj vagy meghalsz. - nem csinált semmit csak, mint a kutya kullogott a hátam mögé. - De jó nekem. - morogtam.  - Egy szerencséd van, hogy a volt nevelő apám katona volt és tanított önvédelemre.  De hát hárman egy ellen, ez nevetséges. - levettem a kapusznimat és a fiúk elkezdtek nevetni.

- De hisz ez egy lány. - nevették hangosan. - És ráadásul európai. Jaj, baby neked nem itt van a helyed. - közeledett felém az egyik. Oda ért hozzám és megfogta a csípőm. - Tudod hol a helyed? Az ágyamba. - megfogtam a kezét és a hátához csavartam.

- Egy mozdulat kell és eltöröm a kezed babyyyy… - üvöltött a fájdalomtól, de nem engedtem el. Az egyik fiú a hátam mögé került és elkapott. Közeledett a másik felém. Hasba rúgtam majd próbáltam kiszabadulni a srác karjaiból. Nem ért le a lábam a földre. Mozgolódtam, de nem sokra mentem vele. - Engedj el te rohadék!!! - üvöltöttem neki, de ő nem foglalkozott vele. A harmadik fiú is oda jött majd az a srác, akit megmentettem erőt vett magán és leütötte azt a fiút, aki rabságban tartott. Kiszabadultam és neki eshettem új ellenségemnek. Összeverekedtünk, de ő erősebb volt. Egy ütéssel leterített a földre. A srác ismételten elbújt, én pedig ott feküdtem a földön, ez a rohadék pedig ott röhögött rajtam.

- Hogy hívnak szívi?

- Anyád. - arcon köpött. Próbáltam felállni, de nem bírtam. Egy stukkert vett elő és rám szegezte.  

- Búcsúz el!

- Állj! Hagyd! Kell nekem. - szólalt meg egy férfi valahonnan a félhomályból. A férfi oda sétált hozzám. Kezet nyújtott nekem én pedig elfogadtam. Felállított. Elegáns, jó képű sráccal találtam szembe magam, aki talán nem lehetett sokkal több nálam. Arca makulátlan volt, már-már túlzottan tökéletes. Elővett egy doboz cigit. Kivett belőle egy szálat majd rágyújtott. - Kérsz? - nyújtotta felém a dobozt.

- Nem.  - eltette majd bele szívott a cigijébe és felemelt fejjel lassan fújta ki a füstöt. - Elmehetek? - milyen kérdés ez? Még szép, hogy nem.

- Majd mindjárt. Haza viszlek, közbe pedig beszélgetünk. Hozzátok a kocsit! - utasította az egyik fiúnak. - Hölgyem. - mutatta, hogy menjek előtte. Kiléptem a sikátorból a zajos, nyüzsgő utcára. Fejemre ismét feltettem a kapusznit. Megálltunk a járdán majd egy fekete limó állt meg az út szélén. Egy sofőr szállt ki belőle, öltönybe felöltözve, kezén fehér kesztyűvel. Kinyitotta az ajtót. Az ismeretlen idegen betessékelt a kocsiba majd ő is beszállt utánam. A sofőr becsukta az ajtót és pár perc múlva elindultunk. - Hol laksz? - kérdezte rekedtes hangon. Elmondtam a címet ő pedig továbbította a sofőrnek. - A nevem Zico és a tied? - fordult vissza hozzám.

- Jessica de mindenki Jessinek hív.

- Nagyon tetszett, amit láttam. Van benned valami, ami a hasznomra válna.  Van egy ajánlatom. Kapsz kiképzést, szállást, pénzt meg mindent, ami kell, cserében dolgozz nekem. Nem fogod megbánni. - mondta lelkesen.

- Mit kéne dolgoznom? - kérdeztem félve.

- Ezt, azt. - válaszolt egy sunyi mosollyal.

- Sajnálom, de nem leszek kurva. - vágtam rá mérgesen.

- Jaj, ne! Te azt hitted, hogy…? Nem arra kellesz nekem. Kár volna elpocsékolni. Mondj igent és már holnap lesz munkád. - itt az idő. Itt van az idő, hogy megmutassam az embereknek, hogy igen is vagyok valamibe jó. Meg kell mutatnom mindenkinek, akik eddig bántottak, átgázoltak rajtam.

- Jó legyen. Bevállalom, bármi legyen az. 

Bevezető

Bűn. Ez csak egy szócska mely életre kell és elragad, ha nem figyelsz oda. A bűn és a szerelem társul, ahogy a szánalom és a szánalmas is összetartozik.  Az élet nem egy gyerekjáték és vannak olyan emberek, akik ebből sportot is űznek. Vagy vannak azok, akik abból űznek sportot, hogy a náluk szegényebb emberek sorsát teljesen tönkre teszik. Ez az a világ ahová az emberek akaratlanul esnek bele, ha minden kicsúszott a lábuk alól. Az uzsarától nem menekülnek, az elnyomók pedig megfojtják őket akaratosságukkal és kegyetlenségükkel. Jessi csalásról családra vándorolt. A szülei eldobták és nem akarta őt senki sem. Barátai nem voltak a szerelem pedig nagyban elkerülte. Egyetlen egy barátja volt Meli. Kiszöktek Koreába, hogy álmaikat valóra váltsák. Melinek sikerült, Jessinek nem. A lány teljesen összetört és elhatározta, hogy megmutatja a világnak, hogy ő is ér valamit. Aztán találkozott vele és az élete már nem vezetett máshová csak is a Pokolba…

Szereplők:

Jessi

Meli

GD - Meli barátja

Choi SeungHyun

YongGuk

Zico - maffia vezér