1.rész: Start

Nem. Ezt a szót kaptam csupán, újra. Nem kellettem nekik pedig ez volt az álmom a vágyam. Híres ember akartam lenni és csak táncolni szerettem volna. Nem sikerült és az életemnek immár örökre vége. Melinek sikerült. Összetörten ültem a földön és néztem végig, ahogy az életem egy perc alatt eltűnik a szemem elől. Haza mentem abba a nyomornegyedi kis albérletbe, amit ketten béreltünk. Bementem a közös szobánkba és elterültem az ágyon. Párnát arcomhoz fogtam és keservesen kezdtem el zokogni. A szoba csöndjét az utcáról beszűrődő hangzavar és az én keserves zokogásom töltötte be. Azt hittem, ha ide jövök minden más lesz, minden jobb lesz. Rózsaszínű világban éltem és élek. Mitől hittem azt, hogy jobb lennék bárkinél is? Lassan álomba sírtam magam. Elmenekültem a képzeletem világába ahol minden úgy történik, ahogy én kigondolom. Annyira jó lenne az álmok világába maradni. Itt élni le minden napjaim addig, míg testem meg nem öregszik és el nem múlik, mint ahogy a történelem legnagyobb alakjai is.

Pár óra múlva felébredtem. Nem voltam egyedül. Hangokat hallottam a konyha felől és tudtam, hogy Meli haza jött. Nem akartam vele találkozni. Nem akartam a szemébe nézni. Nem akartam a gúnyt és a megvetést magamon érezni. Felöltöztem másik ruhába és észrevétlenül kimentem a lakásból. Muszáj volt sétálnom. Muszáj volt ki szellőztetni a fejem. Annyi lehetőségem lehet még az életben, de én a táncon és a színpadon kívül mást nem tudok magamnak elképzelni. A nap lassan nyugovóra tért. Szöul utcái sötétségbe burkolóztak a fények pedig kigyúltak. Az éjszakai élet életre kelt. Fiatalok boldogan, nevetve, részegen mentek bulizni, egyre hangosabb és zajosabb lett minden. A világ ünnepelte az estét a szívem pedig gyászolt. Találnom kell magamnak valami jobbat ennél. Valami új célt kell magam elé kitűzni mely mindennél hatásosabb, eget verőbb az emberi társadalmat pedig megbotránkoztatja. Tovább sétáltam, sodródtam az árral. Fejemre feltettem a kapusznimat, hogy ne lássák az emberek a szerencsétlen arcomat. Egy sikátorhoz értem. Négy ember volt ott. Megálltam nézni őket, ahogy veszekedtek. A három ember nevetett a negyedik emberen, aki kétségbe eseten könyörgött, hogy ne bántsák.

-Gyenge vagy. Harcolj az életedért, mert ha nem teszed, meghalsz.  - motyogtam. Az egyik oda ment hozzá és gyomorszájon vágta. Összerogyott és nyűszögöt a fájdalomtól. - Kellj fel! - morogtam mérgesen. - Kellj fel, mert meghalsz. - feladóan nézett a támadóira. Oda rontottam mit sem törődve azzal, hogy engem is megölhetnek. Megfogtam a földön fekvő embert és felállítottam. A másik három férfi csak nézett. Lefagytak a döbbenettől, ez volt a szerencsém. A férfi felállt és hitetlenkedve nézett rám. - Harcolj vagy meghalsz. - nem csinált semmit csak, mint a kutya kullogott a hátam mögé. - De jó nekem. - morogtam.  - Egy szerencséd van, hogy a volt nevelő apám katona volt és tanított önvédelemre.  De hát hárman egy ellen, ez nevetséges. - levettem a kapusznimat és a fiúk elkezdtek nevetni.

- De hisz ez egy lány. - nevették hangosan. - És ráadásul európai. Jaj, baby neked nem itt van a helyed. - közeledett felém az egyik. Oda ért hozzám és megfogta a csípőm. - Tudod hol a helyed? Az ágyamba. - megfogtam a kezét és a hátához csavartam.

- Egy mozdulat kell és eltöröm a kezed babyyyy… - üvöltött a fájdalomtól, de nem engedtem el. Az egyik fiú a hátam mögé került és elkapott. Közeledett a másik felém. Hasba rúgtam majd próbáltam kiszabadulni a srác karjaiból. Nem ért le a lábam a földre. Mozgolódtam, de nem sokra mentem vele. - Engedj el te rohadék!!! - üvöltöttem neki, de ő nem foglalkozott vele. A harmadik fiú is oda jött majd az a srác, akit megmentettem erőt vett magán és leütötte azt a fiút, aki rabságban tartott. Kiszabadultam és neki eshettem új ellenségemnek. Összeverekedtünk, de ő erősebb volt. Egy ütéssel leterített a földre. A srác ismételten elbújt, én pedig ott feküdtem a földön, ez a rohadék pedig ott röhögött rajtam.

- Hogy hívnak szívi?

- Anyád. - arcon köpött. Próbáltam felállni, de nem bírtam. Egy stukkert vett elő és rám szegezte.  

- Búcsúz el!

- Állj! Hagyd! Kell nekem. - szólalt meg egy férfi valahonnan a félhomályból. A férfi oda sétált hozzám. Kezet nyújtott nekem én pedig elfogadtam. Felállított. Elegáns, jó képű sráccal találtam szembe magam, aki talán nem lehetett sokkal több nálam. Arca makulátlan volt, már-már túlzottan tökéletes. Elővett egy doboz cigit. Kivett belőle egy szálat majd rágyújtott. - Kérsz? - nyújtotta felém a dobozt.

- Nem.  - eltette majd bele szívott a cigijébe és felemelt fejjel lassan fújta ki a füstöt. - Elmehetek? - milyen kérdés ez? Még szép, hogy nem.

- Majd mindjárt. Haza viszlek, közbe pedig beszélgetünk. Hozzátok a kocsit! - utasította az egyik fiúnak. - Hölgyem. - mutatta, hogy menjek előtte. Kiléptem a sikátorból a zajos, nyüzsgő utcára. Fejemre ismét feltettem a kapusznit. Megálltunk a járdán majd egy fekete limó állt meg az út szélén. Egy sofőr szállt ki belőle, öltönybe felöltözve, kezén fehér kesztyűvel. Kinyitotta az ajtót. Az ismeretlen idegen betessékelt a kocsiba majd ő is beszállt utánam. A sofőr becsukta az ajtót és pár perc múlva elindultunk. - Hol laksz? - kérdezte rekedtes hangon. Elmondtam a címet ő pedig továbbította a sofőrnek. - A nevem Zico és a tied? - fordult vissza hozzám.

- Jessica de mindenki Jessinek hív.

- Nagyon tetszett, amit láttam. Van benned valami, ami a hasznomra válna.  Van egy ajánlatom. Kapsz kiképzést, szállást, pénzt meg mindent, ami kell, cserében dolgozz nekem. Nem fogod megbánni. - mondta lelkesen.

- Mit kéne dolgoznom? - kérdeztem félve.

- Ezt, azt. - válaszolt egy sunyi mosollyal.

- Sajnálom, de nem leszek kurva. - vágtam rá mérgesen.

- Jaj, ne! Te azt hitted, hogy…? Nem arra kellesz nekem. Kár volna elpocsékolni. Mondj igent és már holnap lesz munkád. - itt az idő. Itt van az idő, hogy megmutassam az embereknek, hogy igen is vagyok valamibe jó. Meg kell mutatnom mindenkinek, akik eddig bántottak, átgázoltak rajtam.

- Jó legyen. Bevállalom, bármi legyen az.