2.rész: Munka

Késő este értem haza.  Fáradt voltam és alig vártam már, hogy eldőljek az ágyban és aludjak egy jót. Holnaptól új életet fogok élni. Holnaptól minden más lesz. Érzem a változást mely teljesen magába foglal, átkarol és vigyázz rám, hogy ne találjanak el új célok. Félek, de hisz ez természetes. Mindenki fél az újtól csak az a kérdés milyen új dolog fog velem történi. Véres harcot fogok megvívni ezt jól, tudom, dehogy életbe marajak ez kell. Bizonyítani akarom azt, hogy nem vagyok gyenge. Jobb vagyok bárki másnál.

Félve léptem be a bejárati ajtón és Meli dühös tekintetével találtam szembe magam. Próbáltam elkerülni, de nem ment. Megfogta a kezem és visszarántott.

- Hol voltál? - kérdezte számon kérő hangnemmel.

- Sétálni voltam, hogy egy kicsit, hogy kiszellőztessem az agyam.

- Aggódtam érted. Miért nem szóltál? - kérdezte szomorúan. Mintha csalódott volna benne, hogy nem kötöttem az orrára a dolgaim, mint annak idején. Más lettem ezen a napon. Egy csalódott megsebzett lány lettem, akinek ismeretlen emberek teljesen szétzúzták álmait.

- Mert felnőtt ember vagyok. Nem tartozok beszámolóval senkinek sem. Meg tudom egyébként is védeni magam. - kirántottam a kezéből a kezem és a szobánk felé vettem az irányt. Dühös voltam és ezt ő jól tudta. Nem akartam többet vele egy légtérben lenni. El akartam menekülni innen. Máshol akartam lenni. Utánam jött.

- Tudom mi a bajod. - emelte fel a hangját.

- Na, mi?? Kíváncsian hallgatlak. - fordultam felé és kezdtem el egyre jobban kiabálni.

- Az a te bajod, hogy bejutottam. Nem direkt csináltam. Nem tehetek róla, hogy beválasztottak.

- Chhh.. Nem. Azt se tudod mi bajom. Engem nem érdekel a tánc, mert nem akarok többet egy rózsaszínű álomvilágban élni. - ordítottam majd berontottam a fürdőbe és becsaptam magam mögött az ajtót. Zokogva csúsztattam a hátam végig a hideg faajtón majd ültem le a tövébe, tenyerembe temetve arcom. Minden érzés mi bennem volt egyszerre szabadult fel és hiába próbáltam vissza tartani, nem ment. Visszhangzott a fürdőszoba és fülembe hangzott minden egyes szipogásom, fájdalmas sóhajom, panaszos sírásom.  Bele vertem egyet az ajtóba majd felálltam és beálltam a zuhany alá megfürdeni. Engedtem, hogy a meleg víz végig folyjon testemen lemosva róla a szennyet, ami ma bemocskolt…

 

Melivel sikerült nagyjából az este folyamán kibékülnünk. Reggel az ágy kivetett magából és félelemmel teli a szívembe indultam neki az új kalandnak. Ha lehet ezt így felfogni. A háztömb előtt már várt a fekete Mercédesz én pedig kissé habozva bele ültem. Hiába kérdeztem a sofőrt minden féle kérdéssel, nem válaszolt egyikre sem. Némán mentünk az úti célunk felé. Lassan haladtunk a dugó miatt és az idő is kezdett egyre melegebb lenni. Gyalog gyorsabban célba értem volna, de sajnos fogalmam sem volt hova megyünk. Próbáltam memorizálni az utat, de nem sikerült. Túlságosan is egyforma minden. Hátra dőltem az ülésben és vártam a csodát, hogy kijussak ebből a meleg konzervdobozból.

Szöul egyik nyomor negyedébe érkeztünk meg. Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy megláttam a járdákon ülő hajléktalanokat. Kéregetve, szégyennel és szánalommal mit sem foglalkozva ültek remélve, hogy valaki észreveszi őket és megszánják. Bűzt éreztem és kétségbe esést. A világ egyik szemetes ládája volt ez a környék. A kurvák magukat árulva álltak az út szélén azt remélve, hogy jön majd a szőke herceg kimentve őket ebből a helyzetből. Pénzért és tiszta levegőért kiáltott az egész környék. A kisgyerekek az utcán táncoltak és reménykedtek abban, hogy egyszer majd ők is híresek lesznek, mint kedvenceik. Soványak voltak és éheztek. Oda mentem hozzájuk hátha tehettek értük valamit.

- Sziasztok. - mondtam kicsit hibásan koreaiul. A nyelvtudásom még nem a legjobb, de próbálkozok. Elővettem a pénztárcám és kivettem belőle egy kevés pénzt. - Ételre. - nyújtottam nekik oda. Az egyik fiú félénken, de elvette. Meghajolt és megköszönte majd a többiekkel együtt elrohant. Mosolyogva húztam ki magam majd a kezeimen egy másik kezet éreztem, meg ami az egyik épület felé húzott. Zico volt az. Betolt mérgesen az ajtón majd neki nyomott a falnak.

- Nem jótékonykodni jöttél ide. Nem osztogattunk pénzt, mert nem jár nekik. - sziszegte mérgesen a fogai közül. Szemében leírhatatlan bűn volt.

- Ezek csak gyerekek voltak és éheztek. - mondtam mentegetőzve. Felesleges volt.

- Igen éheznek, mert a szüleik nem dolgoznak rendesen. Ez az ő sorsuk.

- Kegyetlen vagy.

- Na, haladjál befelé! - bentebb lökdösött, míg egy dolgozó szobába nem értünk. Nagy volt öreg, régi, antik bútorokkal. A fal vörösre volt festve és valami féle sejtelmet adott a szobának. Nekem nem tetszett, sőt féltem tőle. Ijesztő volt ez az egész. Leült az íróasztala mögött lévő bőrszékbe. Intett nekem, hogy én is üljek le én pedig abba a pillanatba megtettem. Leültem vele szembe és vártam, hogy végre megszólaljon. - Bérgyilkos leszel. - a szemeim kikerekedtek és alig akartam hinni a füleimnek. Ezt a mondatott úgy mondta mintha valami olcsó bolti meló lenne.

- Hogy én embereket öljek? - felálltam felháborodva.

- Ülj le! - parancsolta fenyegető, vészjósló hanggal. - Nem kérdeztem a véleményedet. Te mentél bele, hogy dolgozol nekem, akkor most már maradj csöndbe és ne rinyálj! - visszaültem a helyemre. - Meg fogsz tanulni koreaiul, mert az embereim fele, sőt a többsége nem tud angolul. Kiképzést fogsz kapni mindenek előtt első sorban.  Kazuma hozd be! - kiment az egyik ember a szobából majd pár perc múlva vissza jött egy pisztollyal és egy karddal a kezében. - Ezek a tieid. Ez… - mutatott a kardra. - … egy katana ez pedig egy Steyr S9 a kezdetekben elég lesz neked ez is. - a pisztoly ismerős volt. Apámnak is volt egy ilyenje és jó párszor szétszedtem és összeraktam annak idején. - Ezek lesznek egy ideig a tieid és ajánlom, hogy vigyáz rájuk. Kapsz töltényeket a pisztolyhoz a kardnak az élére pedig nagyon vigyázz. Most pedig irány dolgozni…

Este volt mire kimerülten haza vánszorogtam. Testemet már alig bírtam vinni a fájdalomtól és a fáradtságtól. Otthon akartam lenni és aludni akartam végre. A nap már rég elbújt a világ mocskos szennye elől, átadva mindent a sötétségnek, hogy uralkodjon minden balszerencsés ember felett. Feltámadt a szél és nyugatról fekete, gomolyfelhők takarták el az addig fényesen díszlő csillagokat. A levegő lehűlt és egy pillanatra megállt az élet. A parkban hirtelen a fák koronáit a szél elkezdte csavargatni mintha az életet akarta volna belőlük kiszorítani. Egyre jobban süvíttet éreztetve azt, hogy mennyire fáj neki az élet. Sírt, zokogott, üvöltött jobb sorsot kérve magának. Hisz nem tehet ő róla, hogy ezt kapta sorsul ezt a rút átkozott feladatott. Hisz mindig akkor tűnik fel mikor minden a legboldogabb, mikor senki sem számít a közelgő veszélyre. Utána minden összedől. Minden édes álom, minden elképzelt jövő a szeretettről és biztonságról. Minden elmenekül előle ha tud, ő pedig ártatlanok ezreit bántja akaratlanul. Ezt kapta sorsul, ahogy én is. Ehhez éretek csak. Ártatlanok ezreit tiporni a sárba és nyomorba miközben a gonoszak rajtuk nevetnek. Egy eszköz a szél is, a természet eszköze, aki úgy játszik, ahogy akar. Én is eszköz vagyok. Eszköze egy igazságtalan és gusztustalan világnak.