17.rész

Ujjait végig húzta testemen jól eső érzéseket keltve bennem. Ajkai nyakamat súrolták, erekciója pedig egyre keményebb lett. Éreztem vágyát, hallottam szíve dobbanását. Csókjait visszacsókoltam, érintései elől nem menekültem el. Átadtam magam neki és csak a gyönyörre a kéjre vágytam mely annyi nőt ejtett már rabul. Karjai, ujjai, nyelve vajon hány nőt elégített már ki. Izmait hányan csókolták, simogatták, karmolták. Nők ezrei halnának meg érte.

Megfogott és felemelt. Fenekem alá tette kezeit és úgy tartott én pedig lábaimmal körbe fontam derekát. Ajkaimat falta majd leültetett az író asztalra. Belső combom simogatta és egyre jobban haladt nőisségem felé.

- Zico… - motyogtam. Megcsókolt és nem engedett szóhoz jutni. Eltoltam magamtól. Nem nézett a szemembe. Lefelé nézett. Testem remegett a vágytól és a félelemtől. Nem a kétségbe esett félelemtől, hanem az örömittas félelemtől. Igen, ő mellette félek, ha boldog vagyok, ha nem.

- Ne, ezt sex közbe ne. - mondta fátyolos hangon. Végig simította oldalam. Megborzongtam és ott rögtön rávettem volna magam.

- Zico. Ezt el kell mondanom. - erősködtem. A nyakamat vette birtokba ajkaival. - Kérlek. Én még szűz vagyok. - elengedett és hátrébb lépett. Zavarban volt. Lehajtott fejjel kerülte meg az asztalt és ült le a helyére. Ott maradtam. Nem mozdultam csak néztem előre. Nem kíván engem, így már nem. Ez futott végig az agyamon.  Beszélnem kell vele. Meg kell beszélnünk ezt az egész helyzetet. Lábamat feltettem az asztalra majd felé fordultam. Értetlenül nézett rám. Törökülésben ültem előtte, készen állva a nagy beszélgetésre, de nem mertem kinyitni a szám. Nem mertem beszélni vele arról, amit még én magam se akarok elhinni.

- Sajnálom. - nyögte ki. - Nagyon sajnálok mindent. Egy önző, egoista dög vagyok, igazad van. Nem tudom, hogy viselkedjek veled és, hogy mit tegyek, hogy örökre enyém maradj. Nem tudnák még egy napot leélni úgy, hogy nem vagy mellettem, nem hallom a hangod. Irigy vagyok Hyunra, hogy megcsókoltad…

- Várj… - szakítottam félbe. - … te erről honnan tudsz? - elvörösödött. A szívem egyre jobban dobogott a dühtől. - Már megint követtél!!! - kiáltottam rá. Leugrottam az asztalról, megálltam vele szembe. - Már megint utánam koslatsz. Elegem van abból, hogy te mindig rám küldöd az embereidet. Nem lenne jobb békén hagyni és mikor azt mondom, hogy tűnj el az életemből eltűnni? Én se járkálgatok utánad, te se járkálj utánam.

- Ohhh valóban nem jársz utánam, akkor mi a faszt keresel itt? Nem te mondtad, hogy dolgozni akarsz nekem? És vajon miért? Azért, hogy itt legyél velem. Átlátok rajtad idióta. - kiabált ő is. Egy perc alatt eltűnt a romantika, a kéj, a szenvedély. Egyetlen egy szó, egyetlen egy mondat újra tönkre tett mindent. Vajon lesz olyan, hogy mi ketten békében meglegyünk egymás mellett? Nem hiszem. Mi ketten sose fogunk nyugton lenni.

- Idióta?! - kérdeztem fennhangon. - Én vagyok az idióta? Te beképzelt öntelt fasz.

- Mondj még pár bókot. Köszönöm. - felállt és meghajolt.

- De egy rohadék vagy. Dögölj meg!

- Sokan mondták már, főleg a buta kis libácskák, akik az ágyamba kötöttek ki és adták nekem szüzességüket.

- Hogy te mekkora paraszt vagy. - felálltam.

- Igen ezt már párszor megkaptam. Mondj valami újat cica. - vigyorgott a pofámba elégedetten. Legszívesebben pofán vágtam volna. Nem tudtam volna megtenni. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy bántsam. Csönd telepedett közénk. Hangosan vettem, kapkodva a levegőt, gyilkos pillantásokat vetettem rá. Ő csak állt. Mosollyal arcán, karba tett kézzel. Várt, figyelt. Újra körbe vett illata. Újra elrabolt és bűnös dolgokat súgott. Annyira jól áll neki a fehér ing. Tökéletes benne. Minden apró, sexy vonását kiemeli, ellenállhatatlanná téve. Játszik velem, mint macska az egérrel. Vajon hány lánnyal tette már meg ezt? Volt e már olyan valakije, aki annyira fontos volt neki, hogy életét is feláldozta volna érte? Talán volt igazából szerelmes és talán azóta minden lánnyal csak játszik, szórakozik. Velem nem fog. Én meg fogom változtatni. Miattam más fog lenni, mert én is más vagyok miatta.

Megfogtam kezét és kivezettem az irodából. Döntöttem. Tovább akarok lépni, hogy fontos legyek neki. Nélkülözhetetlen akarok lenni számára. Neki akarom magam adni újra és újra. Nem akarok több veszekedés, sírva töltött álmatlan éjszakát. Boldog akarok végre lenni. Szeretem őt és akkor miért ne tehetném azt amit én szeretnék.

- Nem érdekelnek azok a libák. Én csak a tied akarok lenni. - suttogtam és kecsesen vezettem a szobája felé. - Azt akarom, hogy szeress és, hogy ne utálj engem. Ne kiabálj velem és ne szidj. Veled akarok lenni, mert szeretlek. - benyitottam az ajtón és behúztam őt is. Becsuktuk magunk mögött a falapot. Leültem az ágyra és vártam, hogy megmozduljon, ajkaival végig szántsa forrótestem. Nem mozdult. Csak állt és nézett csodálkozó tekintettel. Felálltam és oda sétáltam hozzá. Elkezdtem ingét kigombolni, végig csókolgatva a felszabadult terülteket. Nyakán az érzékeny bőrt, fogaimmal karcoltam végig. Olyan voltam, mint egy sex éhes ribanc, de kellett nekem, akartam. Felnyögött. Nem mozdult. Karjai teste mellett hevertek. Mintha szobor lett volna. Mozdulatlanul tűrte azt, amit más férfiak nem bírnának ki. Végig futott az agyamba az, hogy talán nem is akar. Talán nem kellett volna át vennem az irányítást. Hagynom kellett volna.

- Fájni fog. - suttogta rekedtes hangon. Nem érintett meg továbbra se. Csak állt előttem én pedig semmit sem érzékeltem abból, hogy tetszene neki.

- Tudom. De ha gyengéd leszel, akkor nem. - lábujjhegyre álltam és bele suttogtam szavaim a fülébe. Gyengéden megharaptam fülcimpáját, majd visszaereszkedtem a talpamra.

- Megígérem, az leszek. - megcsókolt és az események egyre jobban felgyorsultak. Szívem hevesen vert, testem pedig várta az újabb és újabb érintéseket. A fájdalom hamar elmúlt és helyét át vette a felülmúlhatatlan jól eső érzés és szenvedély. Újra és újra nevét sikítottam magamon kívüli állapotba, megfeledkezve arról a sok rosszról, amit nekem okozott. Magamhoz vontam minden egyes alkalommal és kényszerítettem, hogy egyre jobban mozogjon bennem. Hangos, férfias nyögések hagyták el a száját, amitől egyre jobban izgultam fel. Hús a húsban, magamba érezhettem és ennél nagyobb öröm nem kellett nekem.

- Zico… - nyögtem alatta, ahogy sodort magával a kéjes érzelmek hullám tengerébe. Tehetetlenül feküdtem alatta. Hátába kapaszkodtam s becsukott szemmel élveztem minden egyes mozzanatát. Erős, izmos hátát karmolásztam, nevét nyögve. - Zico… - újra és újra, míg a csúcsra nem értem. Összetörtem a karjaiba ezer darabra, majd újra önmagam lettem. Kimerülten feküdtem mellette. Karjaiba vont és nyugtatni kezdett. Behunytam szemeim és élveztem azt a pillanatnyi időt, amit úgy töltünk együtt, mint két szerelemes.

- Kicsim. - suttogta a fülembe, cirógatott és ölelt magához. - Szeretlek. - végre kimondta és őszintén. Szívéből jött nem pedig a torkából. Jobban hozzá bújtam és hallgattam gyors szívverését.

- Én is téged. - suttogtam és lassan elnyomott az álom.

A reggel borzalmasan hamar jött el. A szobát fény töltötte meg, a fehér lepedőn a vérem volt én pedig hátamon feküdve próbáltam elfeledni mindent. Vegyes érzelmek kerítettek hatalmába. Szomorúság, hogy eldobtam magamtól valamit, ami a világon a legfontosabb volt számomra. Boldog voltam, mert tudtam, hogy most már minden máshogy lesz. Rá néztem. Kimerülten feküdt mellettem és édesen szuszogott. Akkor a legszebb, és legőszintébb mikor alszik. Hozzá bújtam és orrát kezdtem el simogatni ujjammal. Mocorogni kezdet, szempillái pedig remegtek. Pár perc múlva már engem figyelt mosolyogva.

- Szia, édesem. - köszönt álmosan. Mosollyal fogadtam és megpusziltam. - Hmmm… végre ki tudtam magam aludni rendesen. Köszönöm.

- Bolond. - mosolyogtam rá.

- Akarlak még. Újra és újra és újra… - megcsókolt. Viszonoztam csókját. Elváltam tőle. Nyújtózkodni, mocorogni kezdett. Hangosan fújta ki a levegőt, majd visszafordult hozzám.

- Bántani fogsz újra. - suttogtam, remegő hanggal. Ettől félek a legjobban, a bánattól és a fájdalomtól. Félek, hogy újra bántani fog, újra olyan dolgokat fog tőlem kérni, amit én nem szeretnék megtenni. De hát én vagyok a bolond, hisz bármit megtennék érte.

- Nem foglak ígérem. - megfogta kezem.

- De fogsz.

- Nem bántalak, mert már összetartozunk. - megcsókolta a kézfejem. Hinni akartam benne, hogy így lesz, remélni, hogy ezek után együtt leszünk, de mégis féltem attól, hogy minden ugyan olyan lesz, mint volt.

- Zico! Te is én is tudom jól, hogy semmi sem lesz sohase köztünk tökéletes. Teljesen más emberek vagyunk, mi nem passzolunk össze. Nem normális az, amit mi egymással csinálunk. - próbáltam megtalálni a kiskaput ahhoz, hogy valami hibát kövessünk el. Menteni akartam a talán még menthető dolgot. Nem értem magam és sose fogom magam megérteni. Egyik pillanatban még remélem és akarom, hogy minden jó legyen köztünk, a másik pillanatban pedig azért imádkozom, hogy felejtsük el egymást.

- Miért Jessi? Miért próbálsz állandóan ellenkezni. Miért akarod azt, hogy mi ne legyünk együtt? Menekülsz előlem. Mikor minden jó lenne, akkor te jössz és tönkre teszed az idillt.

- Én teszem tönkre? - ültem fel mérgesen az ágyba. - Én teszem tönkre!? Nem tudom ki az, aki mindig ki talál valami faszságot, csak azért, hogy teljesen ki készítsen. Nem veszed észre, hogy teljesen tönkre teszel!?

- Én teszlek tönkre? Én? - újra egymás torkának ugrottunk. Mind ketten egymást hibáztattuk, ócsároltuk, pedig mind ketten ugyan olyan hibások vagyunk. Nem illünk egymáshoz, de mégis, valami miatt nem tudunk meg lenni egymás nélkül. Macska egér harcot vívunk és tudjuk, hogy ebben az egész sztoriban nem egy ember fog sérülni, hanem mindketten. Nem akarok bele pusztulni, nem akarok ebbe meghalni, nem akarok tönkre menni, de mégis szükségem van rá, mint a drogra. Lassan levette rólam a rám visszakerült, kevés ruhát. Bőröm újra végig szántotta ajkaival, libabőrt hagyva maga után. Halk nyögés hagyta el szám és remegve vártam ismert ismeretlen mozdulatait. Újra alá kerültem, megadva magam neki. Lassan belém hatolt, körmeimet bele vájtam izmos hátába, a jól eső érzés miatt. Mozogni kezdett bennem, újra meg újra hangosabb nyögésekre kényszerítve. Ajkaink egybe forrtak, testünk gyöngyözött az izzadságtól.  Mindketten egyszerre mozogtunk és abban a pillanatban nem a viták, a bánat, a fájdalom járt a fejünkben, hanem az, hogy örömet okozzunk egymásnak.

- Ahhhwww Zico!!! Kérlekhhh, szeress. - kérlek, szeress, kérlek, ne bánts többé. Nem akarok tőled elszakadni, hisz te vagy a fény az életembe, te vagy a támasz, a menedék, a hajlék. Szeretlek, szerettelek és szeretni foglak örökre…

Fájdalmas a búcsú, amit a hajnal hozz el. El kell válni a szerelemtől és a szenvedélytől. A reggeli sex után újra elaludtam. Pár óra múlva egyedül ébredtem. Ziconak semmi nyoma nem volt. Felöltöztem, összeszedtem magam és elindultam gyalog haza. Nem akartam egyedül ott maradni és az teljesen világos volt számomra, hogy ő sem akar ott látni. Elment, biztos dolga van, de egy üzenetet, hagyhatott volna.

Szomorúnak éreztem magam. Azt hittem, hogy tényleg más lesz minden. Becsapottnak és elhagyatottnak éreztem magam. Eufórikus állapotban kellett volna lennem. Nem éreztem semmi boldogságot. Újra egyedül voltam ebben a nagyvárosban, távol a családomtól, ami talán nem is volt annyira a családom. Azt hittem Zicoval mindent újra kezdhettek. Mennyire tévedtem. Találnom kellett volna egy normálisabb fiút, aki nem csak egy éjszakára akar. Buta, ostoba és naiv vagyok. Csak boldog akartam lenni…

- Jessi!! - egy ismerős hang ütötte meg a fülem. A szívem egyre gyorsabban dobogott. Megfordultam és a tömegből Kazuma alakját vettem ki.

- Kazuma??? 

16.rész

Megfagyott a levegő. Arca szoborszerűvé vált, teste semmilyen fizikai életnyomát nem mutatta. Megkövülten álltam én is előtte, de határozottan. Ő a másodperc töredéke alatt hullt darabjaira. Meghalt, láttam rajta. Percekig csak néztük egymást. Meguntam. Nem akartam vele tovább kettesben maradni.

-Mentem. Szia. - az ajtó felé indultam. Nem követett, nem szólt. Kiléptem rajta. Hátamat a falapnak támasztottam. Tekintetemet a plafonra szegeztem és hangosan, hosszan kifújtam a levegőt. Megtettem. Elhagytam. Örökre. Hihetetlen volt. A kijárat felé indultam. Fogtam egy taxit majd haza mentem. Túl könnyen ment. Nem szólt semmit, nem akart tenni semmit sem. Én próbáltam a kezét fogni, ő pedig ezt nem hagyta. Elengedett és elhagyott. Nélkülözhetővé váltam számára, végül is ez derült ki tettéből. Azt hittem, hogy utánam fog szaladni. Megfogja vállaim, magához szorít, és édesen azt hazudja fülembe, hogy szeret. Nem így történt. Bánni nem bánom, hisz most már tudom, hogy minden jobb lesz. Csalódott vagyok, mert azt hittem, hogy neki érek annyit, hogy maga mellett akar tartani. Én is csak egy lány vagyok az életében.

Az órák gyorsan múltak. Egyre felszabadultabb lettem. Nem hiányzott. Nem kellett. YongGuk és Hyun társaságában töltöttem a nélküle elmúlt órákat. Nem gondoltam rá, csak önfeledten nevettem és végre szabadnak éreztem magam. A ház újra megtelt élettel és kacajjal. A remény visszaköltözött a szívembe. Valaki mellett boldog leszek és az nem Zico.

Fehérbe öltözött a táj. A reggel hűvös volt, de a Karácsony szelleme fűtötte szívünket. YongGuk nálunk töltötte az éjszakát, ahogy Hyun is. Nem bántam, mert így nem kellett gondolkoznom, hanem késő estig hülyéskedhettem, majd kimerülten feküdtem le aludni. Időm se volt felkelni. A két jó madár berontott hozzám, majd bugyistól és trikóstól kivittek az udvarra és megfürdettek a puha, hideg hóban. Hangosan sikongattam, ahogy a hideg a meleg testemhez ért. Mikor végre elengedtek, ráugrottam Hyunra és letepertem, majd arcába kezdtem tömni a havat. YongGuk segítségére sietett. Levett róla és egy kisebb adag havat rakott a felsőmbe. Felsikoltottam kissé, ahogy a hideg hozzá ért az érzékeny bőrömhöz. Kivettem és hozzá vágtam YongGukhoz. Tíz percig játszottunk így majd mind hárman a házban melegedtünk egy- egy bögre forrótea társaságában. Boldog voltam és szabad. Azt tettem, amit szerettem volna. Nem féltem többet attól, hogy valaki megfog és kiránt ebből az idilli állapotból.

Nevetve, bohóckodva és hógolyó csatázva sétáltunk végig Seoul egyik nem annyira forgalmas zöldövezetén. Az utca tőlünk volt hangos, de minket nem zavart. Boldogok voltunk és fiatalok révén magunknak akartuk tudni a világot. Az idős emberek megbámultak minket, de mi nem törődtünk vele. Hyun boldog volt, hogy közelebb került hozzám és én is, hogy végre gondtalanul nevethetek. Játszottunk, mint a kisgyerekek és élveztük, hogy bármit megtehetünk.

-Állj meg! - kiabált nevetve mikor elkezdtem futni előle. - Nem foglak megdobálni. Állj már meg kis buta. - megálltam és gyúrtam egy hógolyót. Közeledett felém és mikor már közel volt hozzám, megdobtam vele. - Héé ez nem ér. - csak nevettem és vártam, hogy valamit ő is tegyen. Magához ölelt majd kissé eltolt magától. Kezeit csípőmre tette.

- Hyun mennünk kell.

- Szerintem meg nem. Felnőtt emberek vagyunk. - kacsintott.

- Az előbb még nem úgy látszott. - mosolyogtam rá. - Mit szeretnél mondani, mert tuti, hogy megint valami hülyeséggel akarsz fárasztani.

- Na látod téves úton jársz. Udvarolni szeretnék neked.

- Udvarolni?? - elkapott a röhögő görcs.

- Na ez nem szép tőled. Én most komolyan beszélek. Szeretlek, és nem szeretném elkapkodni, tehát inkább megkérdezem, hogy szeretnéd e vagyis megengeded e, hogy udvaroljak neked? - nem tudtam mit feleljek rá. Szerettem volna boldog lenni, de nem voltam benne biztos, hogy az ő oldalán. Szerettem volna elfelejteni Zicot, de nem ilyen hamar és ilyen egyszerűen. Döntésképtelen vagyok és ez mindig is így volt. Egy újabb férfi, egy újabb csalódás. Nem hagyhatom magam, mert meghalok.

- Hyun… - kezdtem bele - … aranyos fiú vagy, de nekem ez most még nem menne. Kérlek, hagyj egy kis időt. Attól nem bánnom, ha foglalkozol velem és közelebb kerülünk egymáshoz, de kérlek várj egy kicsit.

- Még mindig ragaszkodsz hozzá! - jelentette ki csendesen. Csak egy halk sóhaj hagyta el a szám. Megsimította arcom. - Te még nagyon fiatal vagy. Nagy hatással volt rád és nem is hibáztatlak téged. Jól döntöttél, hogy elhagytad, de tudnod kell elengedni is. Meg kell tanulnod, mert ha nem teszed, úgy fogsz járni, mint én. Ilyen leszel. Magadba fogsz zárkózni és senkinek se fogsz megnyílni. Én ezt nem akarom. Vissza akarom kapni a mosolyod, a lelkedből jövő jó kedvet. Olyannak akarlak látni, mint régen. Amikor beléd szerettem, amikor megláttalak új reményt kaptam. Tudtam, hogy most már nekem is van esélyem mindent újra kezdeni… - ajkai ajkaimhoz értek és lassan birtokba vette a szám.  

A szenteste annyira békés és nyugodt volt. A csók íze még mindig a számon volt. Ajkaimba véste minden egyes mozzanatát. Természetesen viselkedtünk. Nem mutattuk annak jelét, hogy mi ketten bűnös dolgot tettünk. Tudom jól, hogy nem volt az, de mégis annak érzem. Hyun diszkréten viselkedett utána. Bocsánatot kért vörös arccal én pedig szégyenkezve, lehajtott fejjel álltam előtte. Jól esett a csókja, de nem tudnám még magam elképzelni mellette. Boldogok voltunk szentestén mindketten. Felszabadultak voltunk, hisz léptünk egymás felé. Történt valami, aminek már rég meg kellett volna történnie, ilyen romantikusan, ilyen esetlenül.  Egy perc alatt megváltozott minden. Megszólalt a csengő én pedig siettem ajtót nyitni. A vér megfagyott bennem, mikor megláttam Zico arcát. Letérdelt elém és megfogta kezem. Könnyes szemekkel nézett fel rám és nem tudtam eldönteni, hogy színjáték-e az egész vagy tényleg fontos vagyok neki. Ki akartam venni a kezem a kezéből. Nem engedte.

- Szükségem van rád. - fogott bele mondandójába. - Nem tudok nélküled meglenni. Annyira furcsa ez az egész, de kellesz. Kérlek, legyél az enyém. Költözz hozzám. - monoton volt, mint mindig. Nem éreztem át mondandója fontosságát. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy minden szava igaz lenne e?

- Nem Zico. Megmondtam, végeztem veled. - elvettem a kezem és bentebb léptem.

- Kérlek, beszéljük meg. - kapott utánam riadtan. Mintha az élete múlna rajta.

- Nem ezen nincs mit már megbeszélni. Világos voltam azt hiszem. Zico, te egy önző kis szemét vagy. Állandóan csak kihasználsz és játszol velem. Hogy számítsak így rád? Arra vártam, hogy értem gyere és elvigyél. Nem jöttél. - kiabáltam vele mérgesen. Jogom volt hozzá, hisz nekem is ugyan úgy fáj, mint ahogy neki. Sőt jobban. Bármit megtettem volna érte. Bármimet neki adtam volna, csak hogy boldog legyen.

- Nem tehettem Jessi. Kérlek. Gyere és beszéljük meg. Elmagyarázok mindent. - elgondolkodtam ajánlatán. Végül is lehet, hogy őt is és engem is átvertek. Kiléptem az ajtó elé és becsuktam azt magam mögött. Összefontam a karjaim magam előtt és követelőzően vártam a magyarázatott. - Majd megfagyok. Üljünk, be a kocsiba kérlek. - könyörgőre vette. Még egyszer utoljára elmagyarázhat mindent. Utána kiszállok a kocsijából és végleg kitörlöm az életemből…

Zico szavai kísértetként követtek. Nem bírtam kiverni a fejemből azt, amiket mondott. Gd-ék hazudtak neki rólam. Nem az nem lehet. Nem hiszem el. Lehetséges talán, de semmi alapja nincs. Miért hazudok magamnak? Hogyne lenne! Hisz utálják Zico-t. Gyűlölik mióta először meglátták. Nem szóltam egy szót sem. Csöndbe voltam és magamban tartottam a haragot mi ellenük irányult. Megint bele avatkoztak az életembe. Megint átvertek én pedig azt hittem Zico a rossz. Mindannyian benne voltak. Meli, GD, a fiúk, Hyun és YongGuk is. Pedig benne bíztam és azt hittem majd jó barátok leszünk és mindenben támogatni fog. Tévedtem. De még mekkorát. Semmihez sem volt kedvem újból. A világ megint összeomlott, maga alá temetett. Megfulladtam az emberi butaság miatt és érzéktelenségük megölt. Nem senki se érti meg, nekem rá van szükségem. Ő kell nekem és én is ő neki.  Mellette akarok lenni, de nem adom meg magam. Nem fogom neki elmondani, hogy szeretem. Munkát vállaltam, hogy minden nap láthassam…

- Hová mész korán reggel? - kérdezte Meli álmosan az ajtóban állva. Köntöse lógott rajta, kezében meleg kávé, szemei még alig nyíltak ki.

- Gyakorolnom kell. Elegem van a téli szünetből. - mosolyogtam rá, pedig üvölteni tudtam volna.

- Azt hittem segíteni fogsz. Úgy volt, hogy kitakarítjuk a házat szilveszter előtt.

- Bocsánat, de nekem ez most fontosabb. A jövőmről van szó, de megígérem, hamar haza jövök.  - nem vártam meg reakcióját. Leléptem és vissza se néztem. Mint mikor először találkoztam vele, szívem torkomba dobogott, tenyerem izzadt. Vártam a percet, hogy lássam még akkor is, ha minden előröl, kezdődik, ha megint ki fog használni. Ki fog hisz neki az a dolga. Ő ilyen. Egymás ellen harcolunk észrevétlenül. Egymást kergetjük az őrületbe mozdulatainkkal, egymást késztetjük bűnös gondolatokra. Érzéketlenek vagyunk, pedig nem kéne annak lennünk. Mindketten mások vagyunk, és csak akkor leszünk egyformák, ha megértjük a másikat. Tudni akarok róla mindent. Tudni akarom a vágyait, a sóhaját és panaszát. Talán ha megmutatom, neki mit tudok, akkor végre közelebb kerülök hozzá.

Meghúzom a ravaszt és becsukott szemmel sütöm el a fegyvert melynek csöve egy öregedő férfi halántékához van szorítva. Földre esik a teste, én pedig halkan fújom ki a levegőt. Tudatosult bennem, hogy innen kezdve nincs vissza út. Elnyel, magába foglal ezen túl a bűn bűzös, mocskos karmai. Megkerültem és a szobába jártam körbe. Asztalon képek. A családja. A lányát kell még megtalálnom és megölnöm. Nem akarom, de csak érte teszem. Ő érte hisz muszáj. Kezembe vettem a képet és jól megnéztem a lány arcát. Haja szőkére van festve, arca gyönyörű, de szemei beképzeltséget árulnak el. Nem tudtam Ziconak mi baja vele és az apjával, de tisztában voltam azzal, hogy ezt nem tőle fogom megtudni. Kivettem a keretből a képet és eltettem. Kiléptem az ajtón és elindultam főnökömhöz.

Kimerülten ültem a fotelben és vártam, hogy visszajöjjön. Kezem mellettem pihent, lelógatva a karfán és vártam, hogy nyíljon az ajtó, bejöjjön, sértegessen, kifizessen és haza küldjön. Nem akartam ilyen gyorsan megszabadulni tőle, de nem volt kedvem már ebben a környezetben lenni. Sétálni akartam hosszan, megvárni, míg este nem lesz, majd haza menni és egy forró fürdő után elaludni. Hátra vetettem a fejem a háttámlán. Behunytam a szemeim és vártam, hogy végre megszólaljon és haza mehessek. Pár perc múlva meg is történt. Belépett az ajtón majd megszólított. Felálltam, ő leült. Magam kihúzva álltam előtte. A cigivel a szájában ült és a gépet nyomkodta megint. Nem figyelt rám, újból nem. Csalódott voltam. Azt hittem legalább mosolyt fogok az arcán látni. Miért is hittem ezt? Hisz ez lehetetlen. Ő sose nevet, nem mosolyog. Csak ül érzelemtől mentes arccal. Felnézett rám. Végig mért majd felállt és lassan felém sétált. Nem mozdultam. Felemelt fejjel álltam előtte. Büszkén, mint egy hercegnő, dacosan, mint egy király.

-Jessi… - szólt csendesen. - Nagyon jó voltál. Meg vagyok elégedve veled. Ilyenek kellett volna már az elején is lenned. - meghajoltam előtte. - Alázatos is vagy. Ezt már szeretem. Sikerült betörnöm téged, mint egy lovat. - magához ölelt. Éreztem rajta az alkohol bűzös szagát. Legszívesebben eltoltam volna magamtól, de nem tehettem. Inkább viszonoztam az ölelését. - Hiányzol. Nagyon. - suttogta a fülembe, kezei pedig vándorútra tértek…