16.rész

Megfagyott a levegő. Arca szoborszerűvé vált, teste semmilyen fizikai életnyomát nem mutatta. Megkövülten álltam én is előtte, de határozottan. Ő a másodperc töredéke alatt hullt darabjaira. Meghalt, láttam rajta. Percekig csak néztük egymást. Meguntam. Nem akartam vele tovább kettesben maradni.

-Mentem. Szia. - az ajtó felé indultam. Nem követett, nem szólt. Kiléptem rajta. Hátamat a falapnak támasztottam. Tekintetemet a plafonra szegeztem és hangosan, hosszan kifújtam a levegőt. Megtettem. Elhagytam. Örökre. Hihetetlen volt. A kijárat felé indultam. Fogtam egy taxit majd haza mentem. Túl könnyen ment. Nem szólt semmit, nem akart tenni semmit sem. Én próbáltam a kezét fogni, ő pedig ezt nem hagyta. Elengedett és elhagyott. Nélkülözhetővé váltam számára, végül is ez derült ki tettéből. Azt hittem, hogy utánam fog szaladni. Megfogja vállaim, magához szorít, és édesen azt hazudja fülembe, hogy szeret. Nem így történt. Bánni nem bánom, hisz most már tudom, hogy minden jobb lesz. Csalódott vagyok, mert azt hittem, hogy neki érek annyit, hogy maga mellett akar tartani. Én is csak egy lány vagyok az életében.

Az órák gyorsan múltak. Egyre felszabadultabb lettem. Nem hiányzott. Nem kellett. YongGuk és Hyun társaságában töltöttem a nélküle elmúlt órákat. Nem gondoltam rá, csak önfeledten nevettem és végre szabadnak éreztem magam. A ház újra megtelt élettel és kacajjal. A remény visszaköltözött a szívembe. Valaki mellett boldog leszek és az nem Zico.

Fehérbe öltözött a táj. A reggel hűvös volt, de a Karácsony szelleme fűtötte szívünket. YongGuk nálunk töltötte az éjszakát, ahogy Hyun is. Nem bántam, mert így nem kellett gondolkoznom, hanem késő estig hülyéskedhettem, majd kimerülten feküdtem le aludni. Időm se volt felkelni. A két jó madár berontott hozzám, majd bugyistól és trikóstól kivittek az udvarra és megfürdettek a puha, hideg hóban. Hangosan sikongattam, ahogy a hideg a meleg testemhez ért. Mikor végre elengedtek, ráugrottam Hyunra és letepertem, majd arcába kezdtem tömni a havat. YongGuk segítségére sietett. Levett róla és egy kisebb adag havat rakott a felsőmbe. Felsikoltottam kissé, ahogy a hideg hozzá ért az érzékeny bőrömhöz. Kivettem és hozzá vágtam YongGukhoz. Tíz percig játszottunk így majd mind hárman a házban melegedtünk egy- egy bögre forrótea társaságában. Boldog voltam és szabad. Azt tettem, amit szerettem volna. Nem féltem többet attól, hogy valaki megfog és kiránt ebből az idilli állapotból.

Nevetve, bohóckodva és hógolyó csatázva sétáltunk végig Seoul egyik nem annyira forgalmas zöldövezetén. Az utca tőlünk volt hangos, de minket nem zavart. Boldogok voltunk és fiatalok révén magunknak akartuk tudni a világot. Az idős emberek megbámultak minket, de mi nem törődtünk vele. Hyun boldog volt, hogy közelebb került hozzám és én is, hogy végre gondtalanul nevethetek. Játszottunk, mint a kisgyerekek és élveztük, hogy bármit megtehetünk.

-Állj meg! - kiabált nevetve mikor elkezdtem futni előle. - Nem foglak megdobálni. Állj már meg kis buta. - megálltam és gyúrtam egy hógolyót. Közeledett felém és mikor már közel volt hozzám, megdobtam vele. - Héé ez nem ér. - csak nevettem és vártam, hogy valamit ő is tegyen. Magához ölelt majd kissé eltolt magától. Kezeit csípőmre tette.

- Hyun mennünk kell.

- Szerintem meg nem. Felnőtt emberek vagyunk. - kacsintott.

- Az előbb még nem úgy látszott. - mosolyogtam rá. - Mit szeretnél mondani, mert tuti, hogy megint valami hülyeséggel akarsz fárasztani.

- Na látod téves úton jársz. Udvarolni szeretnék neked.

- Udvarolni?? - elkapott a röhögő görcs.

- Na ez nem szép tőled. Én most komolyan beszélek. Szeretlek, és nem szeretném elkapkodni, tehát inkább megkérdezem, hogy szeretnéd e vagyis megengeded e, hogy udvaroljak neked? - nem tudtam mit feleljek rá. Szerettem volna boldog lenni, de nem voltam benne biztos, hogy az ő oldalán. Szerettem volna elfelejteni Zicot, de nem ilyen hamar és ilyen egyszerűen. Döntésképtelen vagyok és ez mindig is így volt. Egy újabb férfi, egy újabb csalódás. Nem hagyhatom magam, mert meghalok.

- Hyun… - kezdtem bele - … aranyos fiú vagy, de nekem ez most még nem menne. Kérlek, hagyj egy kis időt. Attól nem bánnom, ha foglalkozol velem és közelebb kerülünk egymáshoz, de kérlek várj egy kicsit.

- Még mindig ragaszkodsz hozzá! - jelentette ki csendesen. Csak egy halk sóhaj hagyta el a szám. Megsimította arcom. - Te még nagyon fiatal vagy. Nagy hatással volt rád és nem is hibáztatlak téged. Jól döntöttél, hogy elhagytad, de tudnod kell elengedni is. Meg kell tanulnod, mert ha nem teszed, úgy fogsz járni, mint én. Ilyen leszel. Magadba fogsz zárkózni és senkinek se fogsz megnyílni. Én ezt nem akarom. Vissza akarom kapni a mosolyod, a lelkedből jövő jó kedvet. Olyannak akarlak látni, mint régen. Amikor beléd szerettem, amikor megláttalak új reményt kaptam. Tudtam, hogy most már nekem is van esélyem mindent újra kezdeni… - ajkai ajkaimhoz értek és lassan birtokba vette a szám.  

A szenteste annyira békés és nyugodt volt. A csók íze még mindig a számon volt. Ajkaimba véste minden egyes mozzanatát. Természetesen viselkedtünk. Nem mutattuk annak jelét, hogy mi ketten bűnös dolgot tettünk. Tudom jól, hogy nem volt az, de mégis annak érzem. Hyun diszkréten viselkedett utána. Bocsánatot kért vörös arccal én pedig szégyenkezve, lehajtott fejjel álltam előtte. Jól esett a csókja, de nem tudnám még magam elképzelni mellette. Boldogok voltunk szentestén mindketten. Felszabadultak voltunk, hisz léptünk egymás felé. Történt valami, aminek már rég meg kellett volna történnie, ilyen romantikusan, ilyen esetlenül.  Egy perc alatt megváltozott minden. Megszólalt a csengő én pedig siettem ajtót nyitni. A vér megfagyott bennem, mikor megláttam Zico arcát. Letérdelt elém és megfogta kezem. Könnyes szemekkel nézett fel rám és nem tudtam eldönteni, hogy színjáték-e az egész vagy tényleg fontos vagyok neki. Ki akartam venni a kezem a kezéből. Nem engedte.

- Szükségem van rád. - fogott bele mondandójába. - Nem tudok nélküled meglenni. Annyira furcsa ez az egész, de kellesz. Kérlek, legyél az enyém. Költözz hozzám. - monoton volt, mint mindig. Nem éreztem át mondandója fontosságát. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy minden szava igaz lenne e?

- Nem Zico. Megmondtam, végeztem veled. - elvettem a kezem és bentebb léptem.

- Kérlek, beszéljük meg. - kapott utánam riadtan. Mintha az élete múlna rajta.

- Nem ezen nincs mit már megbeszélni. Világos voltam azt hiszem. Zico, te egy önző kis szemét vagy. Állandóan csak kihasználsz és játszol velem. Hogy számítsak így rád? Arra vártam, hogy értem gyere és elvigyél. Nem jöttél. - kiabáltam vele mérgesen. Jogom volt hozzá, hisz nekem is ugyan úgy fáj, mint ahogy neki. Sőt jobban. Bármit megtettem volna érte. Bármimet neki adtam volna, csak hogy boldog legyen.

- Nem tehettem Jessi. Kérlek. Gyere és beszéljük meg. Elmagyarázok mindent. - elgondolkodtam ajánlatán. Végül is lehet, hogy őt is és engem is átvertek. Kiléptem az ajtó elé és becsuktam azt magam mögött. Összefontam a karjaim magam előtt és követelőzően vártam a magyarázatott. - Majd megfagyok. Üljünk, be a kocsiba kérlek. - könyörgőre vette. Még egyszer utoljára elmagyarázhat mindent. Utána kiszállok a kocsijából és végleg kitörlöm az életemből…

Zico szavai kísértetként követtek. Nem bírtam kiverni a fejemből azt, amiket mondott. Gd-ék hazudtak neki rólam. Nem az nem lehet. Nem hiszem el. Lehetséges talán, de semmi alapja nincs. Miért hazudok magamnak? Hogyne lenne! Hisz utálják Zico-t. Gyűlölik mióta először meglátták. Nem szóltam egy szót sem. Csöndbe voltam és magamban tartottam a haragot mi ellenük irányult. Megint bele avatkoztak az életembe. Megint átvertek én pedig azt hittem Zico a rossz. Mindannyian benne voltak. Meli, GD, a fiúk, Hyun és YongGuk is. Pedig benne bíztam és azt hittem majd jó barátok leszünk és mindenben támogatni fog. Tévedtem. De még mekkorát. Semmihez sem volt kedvem újból. A világ megint összeomlott, maga alá temetett. Megfulladtam az emberi butaság miatt és érzéktelenségük megölt. Nem senki se érti meg, nekem rá van szükségem. Ő kell nekem és én is ő neki.  Mellette akarok lenni, de nem adom meg magam. Nem fogom neki elmondani, hogy szeretem. Munkát vállaltam, hogy minden nap láthassam…

- Hová mész korán reggel? - kérdezte Meli álmosan az ajtóban állva. Köntöse lógott rajta, kezében meleg kávé, szemei még alig nyíltak ki.

- Gyakorolnom kell. Elegem van a téli szünetből. - mosolyogtam rá, pedig üvölteni tudtam volna.

- Azt hittem segíteni fogsz. Úgy volt, hogy kitakarítjuk a házat szilveszter előtt.

- Bocsánat, de nekem ez most fontosabb. A jövőmről van szó, de megígérem, hamar haza jövök.  - nem vártam meg reakcióját. Leléptem és vissza se néztem. Mint mikor először találkoztam vele, szívem torkomba dobogott, tenyerem izzadt. Vártam a percet, hogy lássam még akkor is, ha minden előröl, kezdődik, ha megint ki fog használni. Ki fog hisz neki az a dolga. Ő ilyen. Egymás ellen harcolunk észrevétlenül. Egymást kergetjük az őrületbe mozdulatainkkal, egymást késztetjük bűnös gondolatokra. Érzéketlenek vagyunk, pedig nem kéne annak lennünk. Mindketten mások vagyunk, és csak akkor leszünk egyformák, ha megértjük a másikat. Tudni akarok róla mindent. Tudni akarom a vágyait, a sóhaját és panaszát. Talán ha megmutatom, neki mit tudok, akkor végre közelebb kerülök hozzá.

Meghúzom a ravaszt és becsukott szemmel sütöm el a fegyvert melynek csöve egy öregedő férfi halántékához van szorítva. Földre esik a teste, én pedig halkan fújom ki a levegőt. Tudatosult bennem, hogy innen kezdve nincs vissza út. Elnyel, magába foglal ezen túl a bűn bűzös, mocskos karmai. Megkerültem és a szobába jártam körbe. Asztalon képek. A családja. A lányát kell még megtalálnom és megölnöm. Nem akarom, de csak érte teszem. Ő érte hisz muszáj. Kezembe vettem a képet és jól megnéztem a lány arcát. Haja szőkére van festve, arca gyönyörű, de szemei beképzeltséget árulnak el. Nem tudtam Ziconak mi baja vele és az apjával, de tisztában voltam azzal, hogy ezt nem tőle fogom megtudni. Kivettem a keretből a képet és eltettem. Kiléptem az ajtón és elindultam főnökömhöz.

Kimerülten ültem a fotelben és vártam, hogy visszajöjjön. Kezem mellettem pihent, lelógatva a karfán és vártam, hogy nyíljon az ajtó, bejöjjön, sértegessen, kifizessen és haza küldjön. Nem akartam ilyen gyorsan megszabadulni tőle, de nem volt kedvem már ebben a környezetben lenni. Sétálni akartam hosszan, megvárni, míg este nem lesz, majd haza menni és egy forró fürdő után elaludni. Hátra vetettem a fejem a háttámlán. Behunytam a szemeim és vártam, hogy végre megszólaljon és haza mehessek. Pár perc múlva meg is történt. Belépett az ajtón majd megszólított. Felálltam, ő leült. Magam kihúzva álltam előtte. A cigivel a szájában ült és a gépet nyomkodta megint. Nem figyelt rám, újból nem. Csalódott voltam. Azt hittem legalább mosolyt fogok az arcán látni. Miért is hittem ezt? Hisz ez lehetetlen. Ő sose nevet, nem mosolyog. Csak ül érzelemtől mentes arccal. Felnézett rám. Végig mért majd felállt és lassan felém sétált. Nem mozdultam. Felemelt fejjel álltam előtte. Büszkén, mint egy hercegnő, dacosan, mint egy király.

-Jessi… - szólt csendesen. - Nagyon jó voltál. Meg vagyok elégedve veled. Ilyenek kellett volna már az elején is lenned. - meghajoltam előtte. - Alázatos is vagy. Ezt már szeretem. Sikerült betörnöm téged, mint egy lovat. - magához ölelt. Éreztem rajta az alkohol bűzös szagát. Legszívesebben eltoltam volna magamtól, de nem tehettem. Inkább viszonoztam az ölelését. - Hiányzol. Nagyon. - suttogta a fülembe, kezei pedig vándorútra tértek…