18.rész

Csak álltam egy helyben. Nem hittem a szememnek. Él! Életben van! Könnyek szöktek a szemeimbe, hogy az egyetlen ember, aki mellettem áll ebben a furcsa, alvilági világban életben van. Lassan testem is életre kelt. Elindultam felé és mikor már alig pár méter választott el minket magamhoz öleltem, olyan erősen, mint aki arról akar megbizonyosodni, hogy nem képzelődik és ez a valóság. Viszonozta ölelésem. A szívem hevesen vert, a lelkem megnyugodni készült. Karjaiban megtaláltam újra fényt, nem hiába ő a kapaszkodó.

- Hol voltál ilyen sokáig? - már majdnem zokogtam és egyre jobban szorítottam magamhoz.

- Beteg voltam. - suttogta. - De már jobban vagyok. - elengedett, eltartott magától és vizsgálni kezdett. Boldog arckifejezés jelent meg arcán mikor látta, hogy nincs rajtam sérülés, épségben vagyok. - Furcsa vagy. Nem vagy ilyen ölelkezős típus. Csak nem hiányoztam? - hátráltam.

- Te??? Biztos, hogy nem. - mondtam mosolyogva és megcsaptam a mellkasát.

- Merre mész? - hangjából eltűnt a találkozás meghittsége. Megköszörültem torkom.

- Haza. - válaszoltam neki, miközben a hatalmas gombócot nyeltem le a torkomból. Hova máshova mennék, ha nem haza.

- Gyere menjünk vissza Zicohoz. Beszélni akarok veled. - hangja a leghalálosabb nyugodtsággal csengett. Bólintottam és szó nélkül követtem. Nem volt kedvem visszamenni az oroszlánbarlangba, de tudni akartam mindent, mert a sejtés, ami beköltözött a szívembe nem hagyott nyugodni. Nem akartam elhinni, hogy beteg volt. - A csajt elkaptad már? - kérdezte, mintha csak az időt kérdezte volna meg.  

- Honnan tudsz te erről? - kérdeztem értetlenül, hisz ő erről nem tudhat.

- Mindent tudok. - motyogta. - Neked pedig fogalmad sincs arról, hogy miért kellett megölnöd az apját, illetve miért kell elkapnod azt a csajt. Nem fogod túl élni. - megállt és szembe fordult velem. - Az a lány vérbeli, te pedig ő hozzá képest… Elrontottad, amit sajnos Zico se tud, csak én. A csajjal kellett volna kezdened, de ahogy mondtam nem tudod megölni. Ő nyolcévesen volt olyan, mint most te. Kisiskolás vagy hozzá és az is leszel, mert nincs meg benned az adottság. - tovább ment én pedig követtem. Nem szóltam semmit. Az információt próbáltam megemészteni. Nem akartam elhinni, hogy újra bele sétáltam egy csapdába. Nem kellett volna, az egészet előröl kezdenem.  Meg volt az esélyem kiszállni, de én nem éltem vele. Megint átvertnek éreztem magam. Zico teljesen hülyének néz és ez most már tény.

Megérkeztünk. Bementünk Kazuma kisszobájába és leültünk a földre. Elém tette a csaj képét. Csak néztem azt a gyönyörű arcot.  A szemei azon a képen valami másról árulkodtak. Mást jelentett már a tekintette számomra. Egy halálos fegyvert, amit sose fogok tudni legyőzni. Hogy is gondoltam ezt az egészet? Majd én fogok a legendás harcos lenni? Én leszek az, akit mindenki tisztelni fog? Én csak bosszúból fogtam ennek az egész világnak neki. Azért kezdtem el, mert nem értem el a célom, utána egy fiúért folytattam. Jobb lesz, ha meghalok, hisz ebben a világban nekem nincs jövőm. Én csak bábúnak vagyok itt és ezt már rohadtul unom.

- Olyan szép. - szólaltam meg csendesen.

- Igen az. Ziconak is nagyon tetszett. - válaszolt Kazuma.

- Mi? - felkaptam a fejem.

- Zico szerelmes volt belé, a lány pedig ezt szépen ki is használta. Mikor meghalt Zico anyja, magányos volt és meggyötört. Hyorin volt az egyetlen támasza. Vele osztott meg minden titkát. Kihasználta Zico sebezhetőségét. Elvett tőle mindent, csak egy valamit felejtett el, Zico emberei nagyon hűségesek. Nem tudtuk megölni, mert elmenekült, elbújt, de most újra előkerült. Zico szeret téged Jessi, de csak téged tud csaliként használni. Te vagy a csali. Azt reméli Zico, hogy a csaj a hírre, hogy el akarod kapni, majd lecsapni készül. Elrontotta Zico. Nem az apjával kellett volna kezdened, mert így nem nyíltan fog kiállni, hanem lesből, egyszóval az életed veszélyben van, minden egyes másodpercben. - kikerekedett szemekkel meredtem rá. Nem akartam felfogni, elhinni a szavait. Zico megölet egy régi elcseszett románc miatt. Kihasznált már megint, én meg bele sétáltam a csapdájába.

- Nem leszek áldozat. - motyogtam magamba. - Soha többet nem leszek áldozat. - felugrottam és főnököm keresésére indultam. Benyitottam minden hová ahol tartózkodni szokott. Kazuma idegesen követte minden egyes léptemet, mint egy kiskutya. Az udvaron találtam meg az emberei között. Oda rohantam hozzá majd mellkasát ütöttem, ő pedig egyre jobban hátrált. - TE ROHADÉK!!! - löktem megint egyet rajta. - TE ELCSESZETT IDIÓTA BAROM!!! - az emberei feszülten nézték tettem, Zico pedig nem is próbálkozott védekezni. - Gyűlöllek, tönkre tettél, kihasználtál! Meg akarsz öletni egy kibaszott ribanccal??? Miért nem te magad intézed el??? A te ügyed, nem az enyém. Nem az én dolgom elvarrni a régi románcaid szálait. Segíts magadon, én nem fogom megoldani helyetted a dolgaid. Felejts el! És most szállok ki. - hátat fordítottam neki és elindultam befelé. Megragadta a karom és a ház felé rángatott.

- Ezerszer elmondtam már, hogy nem üvöltözhetsz velem az embereim előtt.

- LESZAROM!!!! - üvöltöttem az arcába.

- Fogd vissza magad kislány! - neki nyomott a falnak. - Attól, hogy mi tegnap basztunk még nem jogosít fel arra, hogy üvöltsél velem! A főnököd vagyok az embereim előtt. Kussolsz és azt teszed amit mondok. - fájt, ahogy neki nyomott a falnak. A fizikai fájdalom nagyobb volt, mint az érzelmi. Lelkileg már teljesen tönkre tett, ez meg se kottyant nekem. Legszívesebben felpofoztam volna, megvertem volna, megaláztam volna. De nem, ez nekem nem menne. Szeretem őt, bármit is tegyen. Ragaszkodom még mindig hozzá, pedig nem kéne, el kéne örökre felejtenem. Minden este megpróbálkozom vele, minden reggel próbálok erőt venni, hogy ne csábuljak el, hogy végre véget tudjak vetni mindenek. Elengedett. Nem mozdultam. Bal kezét a fejem mellé tette, így tartva meg magát. Sóhajtott egy nagyot.  Nem nézett rám. A levegőt hangosan beszívta tüdejébe, majd lassan kifújta. Leeresztett kezekkel álltam vele szembe, hátam a hideg falnak döntve. Én se néztem rá. A földet néztem és kattogott az agyam. Szeretem, de nem tudom eldönteni, hogy helyes-e vagy, hogy megérdemli-e. Az agyam azt mondja nem, de a szívem másról akar meggyőzni. Ott van az a lány. Az a lány, aki ki használta. Talán ő volt élete nagy szerelme, de ő becsapta és azóta ő is ilyen.

- Hyorin… - szólaltam meg- … ő volt a nagy szerelem? Ő volt az a lány, akiért meghaltál volna? Mennyit jelentett neked?

- Ehhez semmi közöd. - sziszegte, mint egy mérges kígyó.

- Ő becsapott téged, pedig szeretted. - folytattam tovább. - Most pedig, velem akarod megöletni. Vagy engem akarsz el tenni láb alól, mint a többi lányt? Vagy azért, mert félsz, hogy belém szeretsz és én is be foglak csapni?

- Ezzel már elkéstem. Túlságosan szeretlek hozzá, nem tudnálak megölni. - arc vonásai megenyhültek. Nem a dühtől volt feszült, azért tartotta magát, hogy ne sírjon. Enyhített a nyomáson. Kezei vállaimra kerültek, homloka homlokomhoz.

- Ő volt az igaz szerelem? - nem foglalkoztam azzal, amit rólam mondott. Inkább az érdekelt, hogy mi van vele. Bele akarok látni a fejébe, tudni akarom, mi van vele, de ez addig nem megy, míg ilyen távol állunk egymástól.

- Nem. Nem ő az. Az a lány még nálad is különlegesebb volt. - lassan eltávolodott tőlem, de nem nézett rám. Hangja megremegett és tudtam, hogy valamilyen láthatatlan határt szakítottam át. A kapu kicsit kinyílt és most már majd nagyobb rést tudok csinálni. -  Ő neki volt valamije, ami neked nincsen. Ő szeretett engem, nem mutatta ki a fájdalmat, amit okoztam neki, se szóval, se tettel. Eltűrt és nem baszott pofán azzal, amit okoztam neki. - lesokkoltak a szavai. Én is tűrök minden nap. Én is eltűröm a sok fájdalmat, amit ő okoz nekem. Nem mutatom ki és nem tud róla. Nem tudja, menyire fáj minden egyes tette és mennyit szenvedek, mert szeretem. Kiabálok vele, mert máshogy már összeroppantam volna. Azt nem mondhatja, hogy én nem szeretem, mert ez nem igaz. Bármit megtennék érte és eddig is bármit megtettem érte. Elrohantam. Elrohantam előle mielőtt még olyat mondtam volna, amit én is megbánok. Soha többet nem fogok megnyílni neki. Soha többet nem fogok neki elmondani semmit és soha többet nem fogok úgy viselkedni vele, mintha szerelmes lennék belé.  Végig rohantam a folyosókon majd a kijárat felé vettem az irányt…

Zico:

- Szeretsz Zico?

- Persze kicsim. Tudod jól, hogy mindennél jobban.

- Tudom. Csak biztos akartam lenni benne.

- Biztos lehetsz benne szívem. - a fiú megcsókolta a karjaiban fekvő lányt. Boldogok voltak, mert azt hitték a világ őket segíti. A percek miket együtt töltöttek, lassan teltek és végtelen hosszúak voltak. A lány mindig megnyugodott a karjaiban, megfeledkezve arról a sok rosszról, amit szerelme okozott neki a világgal együtt. Megsimította vékony hosszú ujjaival Zico arcát. A fiú behunyt szemmel, mosollyal az arcán fogadta a jól eső érintést.

A kezembe vettem a képét. Hasonlít Jessire. Mindketten makacsok és mindketten szembe szállnak a világgal csak azért, hogy velem lehessenek. El kell dobnom az emlékeket, hisz vissza kaptam a régi szerelmem csak más formába. Új életet kell kezdenem, vagy minden összedől, ami eddig az enyém volt. Nem akarok újra összetörve azon morfondírozni, hogy vajon miért nem érdemlem meg a szerelmet. Ő már meghalt, ő már a múlt. Jessi, a jelen valamint a lehetséges jövő.  Ő is szeret engem annyira. Meghalna ő is értem. Eltettem a képet az asztalom fiókjába. Rázártam a zárat, majd a telefonhoz nyúltam és hívtam Jessit. Meg akartam vele beszélni mindent, bocsánatot kérni. Annyira sajnálom, hogy mindig bántom. A szokásos monoton hang szólt bele a telefonba. Ki volt kapcsolva. Csalódottan bontottam a vonalat és tettem le a készüléket. A napom el lett rontva, pedig minden olyan jól indult. Mellette ébredtem, majd megkaptam reggel is nem csak éjszaka. Mindent megígértem neki, amit szándékomba is állt, áll betartani.  Minden tökéletes volt, most pedig azt se tudom, mit tegyek.

- Főnök! - Kazuma állt előttem. Felnéztem rá. Jó színbe volt. Kezdte erejét visszaszerezni. Azt hittem meg fog halni. Jessinek is ugyan úgy hiányzott, mint nekem, pedig ők még nem is vannak annyira jó barátságban, mint mink. Aranyból van annak a lánynak a szíve. Talán tévedtem, hogy nem hasonlítanak. Ő is ugyan úgy tűri a szenvedést, hisz Kazuma is állandóan bántja és mégis annyira hiányzott neki.

- Mond! - fejemet lehajtottam az asztalra és kezeimre tettem. Nem voltam kíváncsi az újabb unalmas üzletre, idióta problémákra. A karjaiba akartam újra feküdni. Vele akartam lenni, mindent megadni neki. Egyszer talán el fogok oda jutni, hogy nem fogom bántani, egyszer talán minden rendben lesz köztünk.

- Jessi! - neve hallatára felkaptam a fejem. - Eltűnt… 

17.rész

Ujjait végig húzta testemen jól eső érzéseket keltve bennem. Ajkai nyakamat súrolták, erekciója pedig egyre keményebb lett. Éreztem vágyát, hallottam szíve dobbanását. Csókjait visszacsókoltam, érintései elől nem menekültem el. Átadtam magam neki és csak a gyönyörre a kéjre vágytam mely annyi nőt ejtett már rabul. Karjai, ujjai, nyelve vajon hány nőt elégített már ki. Izmait hányan csókolták, simogatták, karmolták. Nők ezrei halnának meg érte.

Megfogott és felemelt. Fenekem alá tette kezeit és úgy tartott én pedig lábaimmal körbe fontam derekát. Ajkaimat falta majd leültetett az író asztalra. Belső combom simogatta és egyre jobban haladt nőisségem felé.

- Zico… - motyogtam. Megcsókolt és nem engedett szóhoz jutni. Eltoltam magamtól. Nem nézett a szemembe. Lefelé nézett. Testem remegett a vágytól és a félelemtől. Nem a kétségbe esett félelemtől, hanem az örömittas félelemtől. Igen, ő mellette félek, ha boldog vagyok, ha nem.

- Ne, ezt sex közbe ne. - mondta fátyolos hangon. Végig simította oldalam. Megborzongtam és ott rögtön rávettem volna magam.

- Zico. Ezt el kell mondanom. - erősködtem. A nyakamat vette birtokba ajkaival. - Kérlek. Én még szűz vagyok. - elengedett és hátrébb lépett. Zavarban volt. Lehajtott fejjel kerülte meg az asztalt és ült le a helyére. Ott maradtam. Nem mozdultam csak néztem előre. Nem kíván engem, így már nem. Ez futott végig az agyamon.  Beszélnem kell vele. Meg kell beszélnünk ezt az egész helyzetet. Lábamat feltettem az asztalra majd felé fordultam. Értetlenül nézett rám. Törökülésben ültem előtte, készen állva a nagy beszélgetésre, de nem mertem kinyitni a szám. Nem mertem beszélni vele arról, amit még én magam se akarok elhinni.

- Sajnálom. - nyögte ki. - Nagyon sajnálok mindent. Egy önző, egoista dög vagyok, igazad van. Nem tudom, hogy viselkedjek veled és, hogy mit tegyek, hogy örökre enyém maradj. Nem tudnák még egy napot leélni úgy, hogy nem vagy mellettem, nem hallom a hangod. Irigy vagyok Hyunra, hogy megcsókoltad…

- Várj… - szakítottam félbe. - … te erről honnan tudsz? - elvörösödött. A szívem egyre jobban dobogott a dühtől. - Már megint követtél!!! - kiáltottam rá. Leugrottam az asztalról, megálltam vele szembe. - Már megint utánam koslatsz. Elegem van abból, hogy te mindig rám küldöd az embereidet. Nem lenne jobb békén hagyni és mikor azt mondom, hogy tűnj el az életemből eltűnni? Én se járkálgatok utánad, te se járkálj utánam.

- Ohhh valóban nem jársz utánam, akkor mi a faszt keresel itt? Nem te mondtad, hogy dolgozni akarsz nekem? És vajon miért? Azért, hogy itt legyél velem. Átlátok rajtad idióta. - kiabált ő is. Egy perc alatt eltűnt a romantika, a kéj, a szenvedély. Egyetlen egy szó, egyetlen egy mondat újra tönkre tett mindent. Vajon lesz olyan, hogy mi ketten békében meglegyünk egymás mellett? Nem hiszem. Mi ketten sose fogunk nyugton lenni.

- Idióta?! - kérdeztem fennhangon. - Én vagyok az idióta? Te beképzelt öntelt fasz.

- Mondj még pár bókot. Köszönöm. - felállt és meghajolt.

- De egy rohadék vagy. Dögölj meg!

- Sokan mondták már, főleg a buta kis libácskák, akik az ágyamba kötöttek ki és adták nekem szüzességüket.

- Hogy te mekkora paraszt vagy. - felálltam.

- Igen ezt már párszor megkaptam. Mondj valami újat cica. - vigyorgott a pofámba elégedetten. Legszívesebben pofán vágtam volna. Nem tudtam volna megtenni. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy bántsam. Csönd telepedett közénk. Hangosan vettem, kapkodva a levegőt, gyilkos pillantásokat vetettem rá. Ő csak állt. Mosollyal arcán, karba tett kézzel. Várt, figyelt. Újra körbe vett illata. Újra elrabolt és bűnös dolgokat súgott. Annyira jól áll neki a fehér ing. Tökéletes benne. Minden apró, sexy vonását kiemeli, ellenállhatatlanná téve. Játszik velem, mint macska az egérrel. Vajon hány lánnyal tette már meg ezt? Volt e már olyan valakije, aki annyira fontos volt neki, hogy életét is feláldozta volna érte? Talán volt igazából szerelmes és talán azóta minden lánnyal csak játszik, szórakozik. Velem nem fog. Én meg fogom változtatni. Miattam más fog lenni, mert én is más vagyok miatta.

Megfogtam kezét és kivezettem az irodából. Döntöttem. Tovább akarok lépni, hogy fontos legyek neki. Nélkülözhetetlen akarok lenni számára. Neki akarom magam adni újra és újra. Nem akarok több veszekedés, sírva töltött álmatlan éjszakát. Boldog akarok végre lenni. Szeretem őt és akkor miért ne tehetném azt amit én szeretnék.

- Nem érdekelnek azok a libák. Én csak a tied akarok lenni. - suttogtam és kecsesen vezettem a szobája felé. - Azt akarom, hogy szeress és, hogy ne utálj engem. Ne kiabálj velem és ne szidj. Veled akarok lenni, mert szeretlek. - benyitottam az ajtón és behúztam őt is. Becsuktuk magunk mögött a falapot. Leültem az ágyra és vártam, hogy megmozduljon, ajkaival végig szántsa forrótestem. Nem mozdult. Csak állt és nézett csodálkozó tekintettel. Felálltam és oda sétáltam hozzá. Elkezdtem ingét kigombolni, végig csókolgatva a felszabadult terülteket. Nyakán az érzékeny bőrt, fogaimmal karcoltam végig. Olyan voltam, mint egy sex éhes ribanc, de kellett nekem, akartam. Felnyögött. Nem mozdult. Karjai teste mellett hevertek. Mintha szobor lett volna. Mozdulatlanul tűrte azt, amit más férfiak nem bírnának ki. Végig futott az agyamba az, hogy talán nem is akar. Talán nem kellett volna át vennem az irányítást. Hagynom kellett volna.

- Fájni fog. - suttogta rekedtes hangon. Nem érintett meg továbbra se. Csak állt előttem én pedig semmit sem érzékeltem abból, hogy tetszene neki.

- Tudom. De ha gyengéd leszel, akkor nem. - lábujjhegyre álltam és bele suttogtam szavaim a fülébe. Gyengéden megharaptam fülcimpáját, majd visszaereszkedtem a talpamra.

- Megígérem, az leszek. - megcsókolt és az események egyre jobban felgyorsultak. Szívem hevesen vert, testem pedig várta az újabb és újabb érintéseket. A fájdalom hamar elmúlt és helyét át vette a felülmúlhatatlan jól eső érzés és szenvedély. Újra és újra nevét sikítottam magamon kívüli állapotba, megfeledkezve arról a sok rosszról, amit nekem okozott. Magamhoz vontam minden egyes alkalommal és kényszerítettem, hogy egyre jobban mozogjon bennem. Hangos, férfias nyögések hagyták el a száját, amitől egyre jobban izgultam fel. Hús a húsban, magamba érezhettem és ennél nagyobb öröm nem kellett nekem.

- Zico… - nyögtem alatta, ahogy sodort magával a kéjes érzelmek hullám tengerébe. Tehetetlenül feküdtem alatta. Hátába kapaszkodtam s becsukott szemmel élveztem minden egyes mozzanatát. Erős, izmos hátát karmolásztam, nevét nyögve. - Zico… - újra és újra, míg a csúcsra nem értem. Összetörtem a karjaiba ezer darabra, majd újra önmagam lettem. Kimerülten feküdtem mellette. Karjaiba vont és nyugtatni kezdett. Behunytam szemeim és élveztem azt a pillanatnyi időt, amit úgy töltünk együtt, mint két szerelemes.

- Kicsim. - suttogta a fülembe, cirógatott és ölelt magához. - Szeretlek. - végre kimondta és őszintén. Szívéből jött nem pedig a torkából. Jobban hozzá bújtam és hallgattam gyors szívverését.

- Én is téged. - suttogtam és lassan elnyomott az álom.

A reggel borzalmasan hamar jött el. A szobát fény töltötte meg, a fehér lepedőn a vérem volt én pedig hátamon feküdve próbáltam elfeledni mindent. Vegyes érzelmek kerítettek hatalmába. Szomorúság, hogy eldobtam magamtól valamit, ami a világon a legfontosabb volt számomra. Boldog voltam, mert tudtam, hogy most már minden máshogy lesz. Rá néztem. Kimerülten feküdt mellettem és édesen szuszogott. Akkor a legszebb, és legőszintébb mikor alszik. Hozzá bújtam és orrát kezdtem el simogatni ujjammal. Mocorogni kezdet, szempillái pedig remegtek. Pár perc múlva már engem figyelt mosolyogva.

- Szia, édesem. - köszönt álmosan. Mosollyal fogadtam és megpusziltam. - Hmmm… végre ki tudtam magam aludni rendesen. Köszönöm.

- Bolond. - mosolyogtam rá.

- Akarlak még. Újra és újra és újra… - megcsókolt. Viszonoztam csókját. Elváltam tőle. Nyújtózkodni, mocorogni kezdett. Hangosan fújta ki a levegőt, majd visszafordult hozzám.

- Bántani fogsz újra. - suttogtam, remegő hanggal. Ettől félek a legjobban, a bánattól és a fájdalomtól. Félek, hogy újra bántani fog, újra olyan dolgokat fog tőlem kérni, amit én nem szeretnék megtenni. De hát én vagyok a bolond, hisz bármit megtennék érte.

- Nem foglak ígérem. - megfogta kezem.

- De fogsz.

- Nem bántalak, mert már összetartozunk. - megcsókolta a kézfejem. Hinni akartam benne, hogy így lesz, remélni, hogy ezek után együtt leszünk, de mégis féltem attól, hogy minden ugyan olyan lesz, mint volt.

- Zico! Te is én is tudom jól, hogy semmi sem lesz sohase köztünk tökéletes. Teljesen más emberek vagyunk, mi nem passzolunk össze. Nem normális az, amit mi egymással csinálunk. - próbáltam megtalálni a kiskaput ahhoz, hogy valami hibát kövessünk el. Menteni akartam a talán még menthető dolgot. Nem értem magam és sose fogom magam megérteni. Egyik pillanatban még remélem és akarom, hogy minden jó legyen köztünk, a másik pillanatban pedig azért imádkozom, hogy felejtsük el egymást.

- Miért Jessi? Miért próbálsz állandóan ellenkezni. Miért akarod azt, hogy mi ne legyünk együtt? Menekülsz előlem. Mikor minden jó lenne, akkor te jössz és tönkre teszed az idillt.

- Én teszem tönkre? - ültem fel mérgesen az ágyba. - Én teszem tönkre!? Nem tudom ki az, aki mindig ki talál valami faszságot, csak azért, hogy teljesen ki készítsen. Nem veszed észre, hogy teljesen tönkre teszel!?

- Én teszlek tönkre? Én? - újra egymás torkának ugrottunk. Mind ketten egymást hibáztattuk, ócsároltuk, pedig mind ketten ugyan olyan hibások vagyunk. Nem illünk egymáshoz, de mégis, valami miatt nem tudunk meg lenni egymás nélkül. Macska egér harcot vívunk és tudjuk, hogy ebben az egész sztoriban nem egy ember fog sérülni, hanem mindketten. Nem akarok bele pusztulni, nem akarok ebbe meghalni, nem akarok tönkre menni, de mégis szükségem van rá, mint a drogra. Lassan levette rólam a rám visszakerült, kevés ruhát. Bőröm újra végig szántotta ajkaival, libabőrt hagyva maga után. Halk nyögés hagyta el szám és remegve vártam ismert ismeretlen mozdulatait. Újra alá kerültem, megadva magam neki. Lassan belém hatolt, körmeimet bele vájtam izmos hátába, a jól eső érzés miatt. Mozogni kezdett bennem, újra meg újra hangosabb nyögésekre kényszerítve. Ajkaink egybe forrtak, testünk gyöngyözött az izzadságtól.  Mindketten egyszerre mozogtunk és abban a pillanatban nem a viták, a bánat, a fájdalom járt a fejünkben, hanem az, hogy örömet okozzunk egymásnak.

- Ahhhwww Zico!!! Kérlekhhh, szeress. - kérlek, szeress, kérlek, ne bánts többé. Nem akarok tőled elszakadni, hisz te vagy a fény az életembe, te vagy a támasz, a menedék, a hajlék. Szeretlek, szerettelek és szeretni foglak örökre…

Fájdalmas a búcsú, amit a hajnal hozz el. El kell válni a szerelemtől és a szenvedélytől. A reggeli sex után újra elaludtam. Pár óra múlva egyedül ébredtem. Ziconak semmi nyoma nem volt. Felöltöztem, összeszedtem magam és elindultam gyalog haza. Nem akartam egyedül ott maradni és az teljesen világos volt számomra, hogy ő sem akar ott látni. Elment, biztos dolga van, de egy üzenetet, hagyhatott volna.

Szomorúnak éreztem magam. Azt hittem, hogy tényleg más lesz minden. Becsapottnak és elhagyatottnak éreztem magam. Eufórikus állapotban kellett volna lennem. Nem éreztem semmi boldogságot. Újra egyedül voltam ebben a nagyvárosban, távol a családomtól, ami talán nem is volt annyira a családom. Azt hittem Zicoval mindent újra kezdhettek. Mennyire tévedtem. Találnom kellett volna egy normálisabb fiút, aki nem csak egy éjszakára akar. Buta, ostoba és naiv vagyok. Csak boldog akartam lenni…

- Jessi!! - egy ismerős hang ütötte meg a fülem. A szívem egyre gyorsabban dobogott. Megfordultam és a tömegből Kazuma alakját vettem ki.

- Kazuma??? 

16.rész

Megfagyott a levegő. Arca szoborszerűvé vált, teste semmilyen fizikai életnyomát nem mutatta. Megkövülten álltam én is előtte, de határozottan. Ő a másodperc töredéke alatt hullt darabjaira. Meghalt, láttam rajta. Percekig csak néztük egymást. Meguntam. Nem akartam vele tovább kettesben maradni.

-Mentem. Szia. - az ajtó felé indultam. Nem követett, nem szólt. Kiléptem rajta. Hátamat a falapnak támasztottam. Tekintetemet a plafonra szegeztem és hangosan, hosszan kifújtam a levegőt. Megtettem. Elhagytam. Örökre. Hihetetlen volt. A kijárat felé indultam. Fogtam egy taxit majd haza mentem. Túl könnyen ment. Nem szólt semmit, nem akart tenni semmit sem. Én próbáltam a kezét fogni, ő pedig ezt nem hagyta. Elengedett és elhagyott. Nélkülözhetővé váltam számára, végül is ez derült ki tettéből. Azt hittem, hogy utánam fog szaladni. Megfogja vállaim, magához szorít, és édesen azt hazudja fülembe, hogy szeret. Nem így történt. Bánni nem bánom, hisz most már tudom, hogy minden jobb lesz. Csalódott vagyok, mert azt hittem, hogy neki érek annyit, hogy maga mellett akar tartani. Én is csak egy lány vagyok az életében.

Az órák gyorsan múltak. Egyre felszabadultabb lettem. Nem hiányzott. Nem kellett. YongGuk és Hyun társaságában töltöttem a nélküle elmúlt órákat. Nem gondoltam rá, csak önfeledten nevettem és végre szabadnak éreztem magam. A ház újra megtelt élettel és kacajjal. A remény visszaköltözött a szívembe. Valaki mellett boldog leszek és az nem Zico.

Fehérbe öltözött a táj. A reggel hűvös volt, de a Karácsony szelleme fűtötte szívünket. YongGuk nálunk töltötte az éjszakát, ahogy Hyun is. Nem bántam, mert így nem kellett gondolkoznom, hanem késő estig hülyéskedhettem, majd kimerülten feküdtem le aludni. Időm se volt felkelni. A két jó madár berontott hozzám, majd bugyistól és trikóstól kivittek az udvarra és megfürdettek a puha, hideg hóban. Hangosan sikongattam, ahogy a hideg a meleg testemhez ért. Mikor végre elengedtek, ráugrottam Hyunra és letepertem, majd arcába kezdtem tömni a havat. YongGuk segítségére sietett. Levett róla és egy kisebb adag havat rakott a felsőmbe. Felsikoltottam kissé, ahogy a hideg hozzá ért az érzékeny bőrömhöz. Kivettem és hozzá vágtam YongGukhoz. Tíz percig játszottunk így majd mind hárman a házban melegedtünk egy- egy bögre forrótea társaságában. Boldog voltam és szabad. Azt tettem, amit szerettem volna. Nem féltem többet attól, hogy valaki megfog és kiránt ebből az idilli állapotból.

Nevetve, bohóckodva és hógolyó csatázva sétáltunk végig Seoul egyik nem annyira forgalmas zöldövezetén. Az utca tőlünk volt hangos, de minket nem zavart. Boldogok voltunk és fiatalok révén magunknak akartuk tudni a világot. Az idős emberek megbámultak minket, de mi nem törődtünk vele. Hyun boldog volt, hogy közelebb került hozzám és én is, hogy végre gondtalanul nevethetek. Játszottunk, mint a kisgyerekek és élveztük, hogy bármit megtehetünk.

-Állj meg! - kiabált nevetve mikor elkezdtem futni előle. - Nem foglak megdobálni. Állj már meg kis buta. - megálltam és gyúrtam egy hógolyót. Közeledett felém és mikor már közel volt hozzám, megdobtam vele. - Héé ez nem ér. - csak nevettem és vártam, hogy valamit ő is tegyen. Magához ölelt majd kissé eltolt magától. Kezeit csípőmre tette.

- Hyun mennünk kell.

- Szerintem meg nem. Felnőtt emberek vagyunk. - kacsintott.

- Az előbb még nem úgy látszott. - mosolyogtam rá. - Mit szeretnél mondani, mert tuti, hogy megint valami hülyeséggel akarsz fárasztani.

- Na látod téves úton jársz. Udvarolni szeretnék neked.

- Udvarolni?? - elkapott a röhögő görcs.

- Na ez nem szép tőled. Én most komolyan beszélek. Szeretlek, és nem szeretném elkapkodni, tehát inkább megkérdezem, hogy szeretnéd e vagyis megengeded e, hogy udvaroljak neked? - nem tudtam mit feleljek rá. Szerettem volna boldog lenni, de nem voltam benne biztos, hogy az ő oldalán. Szerettem volna elfelejteni Zicot, de nem ilyen hamar és ilyen egyszerűen. Döntésképtelen vagyok és ez mindig is így volt. Egy újabb férfi, egy újabb csalódás. Nem hagyhatom magam, mert meghalok.

- Hyun… - kezdtem bele - … aranyos fiú vagy, de nekem ez most még nem menne. Kérlek, hagyj egy kis időt. Attól nem bánnom, ha foglalkozol velem és közelebb kerülünk egymáshoz, de kérlek várj egy kicsit.

- Még mindig ragaszkodsz hozzá! - jelentette ki csendesen. Csak egy halk sóhaj hagyta el a szám. Megsimította arcom. - Te még nagyon fiatal vagy. Nagy hatással volt rád és nem is hibáztatlak téged. Jól döntöttél, hogy elhagytad, de tudnod kell elengedni is. Meg kell tanulnod, mert ha nem teszed, úgy fogsz járni, mint én. Ilyen leszel. Magadba fogsz zárkózni és senkinek se fogsz megnyílni. Én ezt nem akarom. Vissza akarom kapni a mosolyod, a lelkedből jövő jó kedvet. Olyannak akarlak látni, mint régen. Amikor beléd szerettem, amikor megláttalak új reményt kaptam. Tudtam, hogy most már nekem is van esélyem mindent újra kezdeni… - ajkai ajkaimhoz értek és lassan birtokba vette a szám.  

A szenteste annyira békés és nyugodt volt. A csók íze még mindig a számon volt. Ajkaimba véste minden egyes mozzanatát. Természetesen viselkedtünk. Nem mutattuk annak jelét, hogy mi ketten bűnös dolgot tettünk. Tudom jól, hogy nem volt az, de mégis annak érzem. Hyun diszkréten viselkedett utána. Bocsánatot kért vörös arccal én pedig szégyenkezve, lehajtott fejjel álltam előtte. Jól esett a csókja, de nem tudnám még magam elképzelni mellette. Boldogok voltunk szentestén mindketten. Felszabadultak voltunk, hisz léptünk egymás felé. Történt valami, aminek már rég meg kellett volna történnie, ilyen romantikusan, ilyen esetlenül.  Egy perc alatt megváltozott minden. Megszólalt a csengő én pedig siettem ajtót nyitni. A vér megfagyott bennem, mikor megláttam Zico arcát. Letérdelt elém és megfogta kezem. Könnyes szemekkel nézett fel rám és nem tudtam eldönteni, hogy színjáték-e az egész vagy tényleg fontos vagyok neki. Ki akartam venni a kezem a kezéből. Nem engedte.

- Szükségem van rád. - fogott bele mondandójába. - Nem tudok nélküled meglenni. Annyira furcsa ez az egész, de kellesz. Kérlek, legyél az enyém. Költözz hozzám. - monoton volt, mint mindig. Nem éreztem át mondandója fontosságát. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy minden szava igaz lenne e?

- Nem Zico. Megmondtam, végeztem veled. - elvettem a kezem és bentebb léptem.

- Kérlek, beszéljük meg. - kapott utánam riadtan. Mintha az élete múlna rajta.

- Nem ezen nincs mit már megbeszélni. Világos voltam azt hiszem. Zico, te egy önző kis szemét vagy. Állandóan csak kihasználsz és játszol velem. Hogy számítsak így rád? Arra vártam, hogy értem gyere és elvigyél. Nem jöttél. - kiabáltam vele mérgesen. Jogom volt hozzá, hisz nekem is ugyan úgy fáj, mint ahogy neki. Sőt jobban. Bármit megtettem volna érte. Bármimet neki adtam volna, csak hogy boldog legyen.

- Nem tehettem Jessi. Kérlek. Gyere és beszéljük meg. Elmagyarázok mindent. - elgondolkodtam ajánlatán. Végül is lehet, hogy őt is és engem is átvertek. Kiléptem az ajtó elé és becsuktam azt magam mögött. Összefontam a karjaim magam előtt és követelőzően vártam a magyarázatott. - Majd megfagyok. Üljünk, be a kocsiba kérlek. - könyörgőre vette. Még egyszer utoljára elmagyarázhat mindent. Utána kiszállok a kocsijából és végleg kitörlöm az életemből…

Zico szavai kísértetként követtek. Nem bírtam kiverni a fejemből azt, amiket mondott. Gd-ék hazudtak neki rólam. Nem az nem lehet. Nem hiszem el. Lehetséges talán, de semmi alapja nincs. Miért hazudok magamnak? Hogyne lenne! Hisz utálják Zico-t. Gyűlölik mióta először meglátták. Nem szóltam egy szót sem. Csöndbe voltam és magamban tartottam a haragot mi ellenük irányult. Megint bele avatkoztak az életembe. Megint átvertek én pedig azt hittem Zico a rossz. Mindannyian benne voltak. Meli, GD, a fiúk, Hyun és YongGuk is. Pedig benne bíztam és azt hittem majd jó barátok leszünk és mindenben támogatni fog. Tévedtem. De még mekkorát. Semmihez sem volt kedvem újból. A világ megint összeomlott, maga alá temetett. Megfulladtam az emberi butaság miatt és érzéktelenségük megölt. Nem senki se érti meg, nekem rá van szükségem. Ő kell nekem és én is ő neki.  Mellette akarok lenni, de nem adom meg magam. Nem fogom neki elmondani, hogy szeretem. Munkát vállaltam, hogy minden nap láthassam…

- Hová mész korán reggel? - kérdezte Meli álmosan az ajtóban állva. Köntöse lógott rajta, kezében meleg kávé, szemei még alig nyíltak ki.

- Gyakorolnom kell. Elegem van a téli szünetből. - mosolyogtam rá, pedig üvölteni tudtam volna.

- Azt hittem segíteni fogsz. Úgy volt, hogy kitakarítjuk a házat szilveszter előtt.

- Bocsánat, de nekem ez most fontosabb. A jövőmről van szó, de megígérem, hamar haza jövök.  - nem vártam meg reakcióját. Leléptem és vissza se néztem. Mint mikor először találkoztam vele, szívem torkomba dobogott, tenyerem izzadt. Vártam a percet, hogy lássam még akkor is, ha minden előröl, kezdődik, ha megint ki fog használni. Ki fog hisz neki az a dolga. Ő ilyen. Egymás ellen harcolunk észrevétlenül. Egymást kergetjük az őrületbe mozdulatainkkal, egymást késztetjük bűnös gondolatokra. Érzéketlenek vagyunk, pedig nem kéne annak lennünk. Mindketten mások vagyunk, és csak akkor leszünk egyformák, ha megértjük a másikat. Tudni akarok róla mindent. Tudni akarom a vágyait, a sóhaját és panaszát. Talán ha megmutatom, neki mit tudok, akkor végre közelebb kerülök hozzá.

Meghúzom a ravaszt és becsukott szemmel sütöm el a fegyvert melynek csöve egy öregedő férfi halántékához van szorítva. Földre esik a teste, én pedig halkan fújom ki a levegőt. Tudatosult bennem, hogy innen kezdve nincs vissza út. Elnyel, magába foglal ezen túl a bűn bűzös, mocskos karmai. Megkerültem és a szobába jártam körbe. Asztalon képek. A családja. A lányát kell még megtalálnom és megölnöm. Nem akarom, de csak érte teszem. Ő érte hisz muszáj. Kezembe vettem a képet és jól megnéztem a lány arcát. Haja szőkére van festve, arca gyönyörű, de szemei beképzeltséget árulnak el. Nem tudtam Ziconak mi baja vele és az apjával, de tisztában voltam azzal, hogy ezt nem tőle fogom megtudni. Kivettem a keretből a képet és eltettem. Kiléptem az ajtón és elindultam főnökömhöz.

Kimerülten ültem a fotelben és vártam, hogy visszajöjjön. Kezem mellettem pihent, lelógatva a karfán és vártam, hogy nyíljon az ajtó, bejöjjön, sértegessen, kifizessen és haza küldjön. Nem akartam ilyen gyorsan megszabadulni tőle, de nem volt kedvem már ebben a környezetben lenni. Sétálni akartam hosszan, megvárni, míg este nem lesz, majd haza menni és egy forró fürdő után elaludni. Hátra vetettem a fejem a háttámlán. Behunytam a szemeim és vártam, hogy végre megszólaljon és haza mehessek. Pár perc múlva meg is történt. Belépett az ajtón majd megszólított. Felálltam, ő leült. Magam kihúzva álltam előtte. A cigivel a szájában ült és a gépet nyomkodta megint. Nem figyelt rám, újból nem. Csalódott voltam. Azt hittem legalább mosolyt fogok az arcán látni. Miért is hittem ezt? Hisz ez lehetetlen. Ő sose nevet, nem mosolyog. Csak ül érzelemtől mentes arccal. Felnézett rám. Végig mért majd felállt és lassan felém sétált. Nem mozdultam. Felemelt fejjel álltam előtte. Büszkén, mint egy hercegnő, dacosan, mint egy király.

-Jessi… - szólt csendesen. - Nagyon jó voltál. Meg vagyok elégedve veled. Ilyenek kellett volna már az elején is lenned. - meghajoltam előtte. - Alázatos is vagy. Ezt már szeretem. Sikerült betörnöm téged, mint egy lovat. - magához ölelt. Éreztem rajta az alkohol bűzös szagát. Legszívesebben eltoltam volna magamtól, de nem tehettem. Inkább viszonoztam az ölelését. - Hiányzol. Nagyon. - suttogta a fülembe, kezei pedig vándorútra tértek…

15.rész

- Nem fogsz maffiózókat hozni a lakásomra. - ez volt GD utolsó szavai. A napok lassan teltek én pedig be voltam zárva. Meli jött be hozzám csak ételt hozni, de nem nagyon beszélt velem. Arca meggyötört és kiábrándult volt. Senki nem beszélt velem és lassan már az őrület határán voltam. Nem értettem, hogy Zico miért nem jött be értem azon az estén. Talán tényleg nem szeret, és csak ki akar használni. Mindenem elvesztem mindig, pedig soha se lesz semmi sem igazán az enyém. Idő előtt hagynak magamra a szerelmek és idő előtt fogok meghalni. A szerelem nem bűn csak szenvedés. Szenvedés annak a félnek, aki szeret és bosszúság annak a félnek, aki nem szeret. Szenvedés, szenvedély egy és ugyan az. Szenvedélyesen szeretni valakit és szenvedni emiatt. Ady kísérteties szerelme kísért engem. Csak őt viszont szerették. Zico nem szeret, ő mást szeret és nem a szerelmet. A könnyek mik érte hulltak, a szitkok, mit a szám elhagyott, értelmetlen volt. Nem értem el semmit. Harcoltam érte, ő pedig ezt nem vette figyelembe. Nem érdekelte. Itt vagyok. Be vagyok zárva. Én őt meglátogattam mikor a szabadsága veszni látszott, ő pedig magamra hagy meghalni. Igazságtalan, de mit várhatok tőle, hisz önző ember, szörnyű, fekete, boldogtalan szívvel.

- Valaki szóljon hozzám. Kérlek titeket. - ültem le az ajtó tövébe és fejem az ajtónak támasztottam. - Könyörgöm nektek. Hallani akarok hangokat, érezni akarok minden szépet. Könyörgöm, érezni akarom, hogy élek még. Nektek könnyű, ti nem vagytok szerelmesek. Ti nem tudjátok milyen az, ha olyan emberért küzdötök, aki nem is szeret viszont titeket. A szerelem nem rossz dolog. A szerelem szép. Kell nekem ő, hogy tudjam azt, hogy tisztában legyek azzal, hogy én is létezem. Az élethez mindenkinek van joga. Az élethez nekem is van jogom. Csak Zicohoz vagyok való, csak ő tud boldoggá tenni, csak ő létezik nekem, mint férfi. Gonosz, de szeretettre vágyik csak. Rá kell nézni és a bolond is látja. Érezni akarom karjait magam körül, csókját ajakaimon, és tarkómon. Szükségem van rá, hogy hideg ujjaival végig szántsa bőröm, én pedig libabőrösen feküdjek előtte.  Szükségem van a hangjára. Fülembe suttogjon búja, mély hangon, agyam pedig bűnös dolgokra gondoljon tőle, szívem pedig akarja a kéjt, melyet ő tud csak nyújtani. Kell nekem ő és bármit megteszek érte. - nem jött válasz. Hangosan zokogtam utána minden egyes nap. Nem hatottam meg őket. Nem engedtek ki. Nem értettem mire jó ez nekik. A saját életem, ők nem rendelkezhetnek felette. Zico se keresett, ők is bezártak, a világ, ami felépülni látszott körülöttem, pedig darabjaira hullott szét. Kiábrándultam belőle és mindenből a majdnem kéthét alatt. Az ajtó kinyílt és kiengedtek. Mintha börtönből szabadultam volna. Könnytől ázott arcom, és a sírástól vörös szemeim örömmel látták a napot, a hideg októberi szélben. A kapuhoz sétáltam. Felálltam rá, a hideg vashoz nyomtam arcom és az utcát fürkésztem. A kocsi nem volt ott, ő se. Nem várt rám, nem harcolt értem. Elhagyott, eldobott magától, mint egy kutyát. Halkan sírtam, a könnyeim pedig messzire szálltak el hozzá, a hideg októberi szélben.

A karácsony észrevétlenül jött el. Már nem gondoltam annyit Zicora. Nem keresett, nem tudatta velem, hogy életben van. Utolsó napom töltöttem a táncterembe, mielőtt karácsonyi szünetre mentünk volna. A vidám dalt szomorú arccal táncoltam végig. Rá gondoltam, de nem azért, mert szeretem, hanem azért, hogy nem értettem az emberek miért lesznek ilyenek, mint amilyen ő lett.  A dal elhallgatott. Fáradtan ültem le a padlóra, magamba roskadva. Boldog voltam vele, ő pedig kihasználta naiv természetem. Hitegetett. Csak hitegetett.

- Na, most megvagy, hogy lustálkodsz próba közbe. - nevetett fel YongGuk a hátam mögött. Mosolyogva fordultam felé. A földön maradtam ülve és néztem boldog arcát. Kezei hátra voltak téve. Ahogy bentebb jött láttam, hogy tart bennük valamit, de nem tudtam rájönni, hogy mit.

- Ennyi nekem is jár. - mondtam csendesen, mosolyogva. Leguggolt elém. Kezét előre vette. Felénk emelte.

- Fagyöngy. Csók helyett csak egy puszit kérek. - mosoly húzódott a számra. Sóhajtottam egyet, majd térdre álltam és megpusziltam puha arcát, ő is az enyémet. Eltette majd egy kis dobozt vett elő. - Boldog Karácsonyt! - nyújtotta felém.

- YongGuk én… én nem vettem semmit neked… - mondtam szégyenkezve és kissé zavarban is voltam miatta. A kezembe tette.

- A puszit megkaptam tehát adtál ajándékot. Tessék fogad el! - bólintottam mosolyogva majd kezem összezártam a kis doboz körül.

- Köszönöm. - öleltem át könnyes szemekkel.  

- Karácsonykor nyisd ki csak. - parancsolt rám. Csak mosolyogni tudtam. Valaki gondol rám. Annyira jól eset, hogy nem vagyok elfelejtve, hogy valakinek számítok.

- Yes, sir. - szalutáltam előtte, térden állva. Mosolyogva néztük egymást percekig, majd meglöktem YongGukot, aki úgy tett, mintha erőset löktem volna rajta és lefeküdt a földre. Mellé feküdtem, ő pedig a karjaiba zárt.

- Olyan jó újra nevetni, látni. - suttogta. - Szerencsés az a fiú, akire ennyit gondolsz és ennyire szereted.

- Őt nem érdekli. - mondtam csendesen. Jobban magához ölelt. Ez az egyetlen mondat, ami meg tud őrjíteni. Őt nem érdekli. Pedig kéne, hogy érdekelje. Olyan jó lenne, ha csak egy percre éreztetné velem, hogy szeret vagy ha legalább foglalkoztatná az, hogy mi van velem.

- Én ölnék a kegyeidért és szerintem ő is, csak biztos összejött neki minden és nem…

- Már majdnem három hónapja nem érdekli, mi van velem. - vágtam a szavába. - Kérlek, hagyjuk ezt a témát. - nem akartam róla beszélni. A sebek mik kezdenek begyógyulni, most újra szétnyílni látszódnak. A depresszió nyer felettem mindig, pedig próbálom magam tartani. Erősnek kell lennem. Nem adhatom meg magam, mert akkor az, az életem végét jelentené. Még élni akarok.

- Rendben. - mondta komolyan majd mosoly jelent meg újra arcán. -  Na és mit csinálsz ma este?

- Alszom. - vágtam rá. Mi mást csinálnék? Álmomba vele vagyok és viszont szeret.

- Azt máskor is megteheted. Ma este programod van méghozzá velem. - felnevettem.

- Vagy nem. - mondtam gúnyosan.

- Szerintem igen, ugyanis van két jegyem egy remek BTS koncertre. - felugrottam és elkezdtem ugrálni.

- RAP MONSTER!!!! - kiabáltam, mint annak idején mikor YongGukról olvastam valamit vagy csak láttam édes mosolyát. Hülyén néztem ki, de nem bántam. Végre el tudtam terelni gondolataim és csak az örömre koncentráltam, amit ő nyújtott nekem.

- És még ki nem fangirl. - nevetett. Bele vágtam egyet a vállába, mire ő felszisszent és masszírozni kezdte.

- Nem fájt az ennyire. - nyújtottam ki rá a nyelvem. - És mikor is megyünk?

- Mondom ma este. - felállt. - Utána elmegyünk egy after partyra.

- De ugye csak  mi ketten és hülye haverokat nem hozol. - felemelte egyik kezét a másikkal a szívére mutatott.

- Eskü.

- És nem is isszuk le magunkat.

- Eskü.

- Akkor jó. - könnyebbültem meg. Nem akartam úgy járni, mint legutóbb Hyunnal.

- Remek. Félnyolckor tali nálad…

 Egy kicsit feldobta a hangulatom ez a váratlan ajándék. Nagyon jól eset, hogy gondolt rám és, hogy emlékezet arra, mennyire szeretem a BTS-t. Az after partyhoz semmi kedvem nem volt, de megígértem neki. Izgatottan zuhanyoztam le majd indultam haza. Fogalmam sem volt mit fogok felvenni, de megfogadtam, hogy olyan ruhát, amitől mindenkinek el fog állni a szava. Na, jó ez butaság, hisz minden lány azt szeretné, de nekem ez nagyon fontos volt. Sose voltam megelégedve magammal és a környezetem sem. Mindig a legjobbat kerestem, de sose tudtam vele az emberekre hatni. Végre szerettem volna, hisz ez egy fajta lehetőség volt nekem, arra, hogy megtalálom életem szerelmét. Valahol a sorok között vagy a színfalak mögött vár rám valaki, aki teljes szívéből szeretni fog és elfeleltetteti velem Zicot. Igen el akarom felejteni, örökre.

Már egy órája álltam a szekrény előtt, bugyiba és melltartóba. Nem volt semmi ötletem. A ruhák kupacokban hevert mellettem a földön. Az órára pillantottam és rémülten vettem tudomásul, hogy háromnegyed hét van. Pánikolva guggoltam le a ruhákhoz és kétségbeesetten néztem át őket újra és újra. Nem volt semmi ötletem.

- Én azt venném fel. - szólalt meg csendesen Hyun. Felnéztem rá, majd mikor eljutott a tudatomig, hogy én miben vagyok, ő pedig a szobámba van, felugrottam és magamra rántottam egy köntöst pironkodva.

- Kövérít. - szólaltam meg én is szintén csendesen. Nem zavartam ki a szobámból, mert reméltem, hogy tőle kapok valami féle segítséget. Feszélyezve éreztem magam a közelében, de le kell győznöm. Nem bujkálhatok mindig. Nem fog bántani. Már nem. Ha rá nézek, látom, hogy a bűntudat mardossa. Nagyon bántja az egész, ahogy engem is, hogy nem hallgattam meg.

- Szerintem nem. Láttam már rajtad és nagyon jól állt. - bentebb jött.

- Nekem nem tetszik. - tovább turkáltam a ruháim között.

- Hmm… azt a bőrszoknyát vedd fel. Nézd! - leguggolt mellém.  - Ezzel a felsővel. - kivett a kupacból egy fehér ujjatlan felsőt, ami kissé buggyos volt, nyakánál gyönyörű szép díszítéssel. Az egyik fellépésre kaptuk. Talán Decemberbe nem ilyen ruhákat kéne hordanom, de meleg lesz a buliba is és a koncerten is.  - Próbáld fel! Keresek neked egy cipőt. Milyen magas sarkúid vannak?

- Nincs sok.  - elindultam a fürdő felé és felvettem. Tényleg jól mutatott és valamennyire még jól is éreztem magam benne. Kimentem hozzá, ő pedig elégedetten fütyült. Mintha Zicot láttam volna magam előtt.

- Mondtam, hogy jól áll. - visszafordult a ruháimhoz és elővette a piros estéit. - Ez gyönyörű. - kikaptam a kezéből és a kukába vágtam. - Mit csinálsz? - eladott. Ebbe a ruhába adott el. Könnyek gyűltek a szemeimbe, de lenyeltem.

- Zicotól kaptam. Nincs rá szükségem. - mondtam határozottan.

- Pedig gyönyörű szép. - megrántottam a vállam. - Nézd, ezt a dzsekit vedd fel. Jól fog illeni hozzá. És kértem Melitől kölcsön egy magas sarkút. Tessék.

- Ez nekem túl nagy. Úgy fogok kinézni, mint egy kurva. Ráadásul fázni fogok.

- Szerintem nem. Fázni se fogsz, hidd el nekem.  - nyújtotta felém.

- Meli csak úgy oda adta? - kérdeztem csodálkozva. Mostanában nem nagyon szóltunk egymáshoz. Haragudott rám, ahogy viselkedtem. Mióta Hyun, köztem és Zico között volt az a kis incidens tudomást se akar rólam venni. Fáj neki, hogy én Zicohoz ragaszkodom.

- Igen. - megfogta a kezem én pedig felhúztam az egyik cipőt.

- Köszönöm. - a másikat is felhúztam. Megálltam előtte várva, hogy mit fog mondani.

- Kéne egy két kiegészítő. - mondta csendesen. Mintha fájna neki, hogy elmegyek itthonról egy emberrel szórakozni.

- Nem kell. Nem szeretem. - az ékszereim felé ment. - Azok táncos izé mizék. - elő vette a karika fülbevalót. Hajam hátra tette és felette az ékszert.

- A hajaddal nem kell csinálni semmit. A sminked nagyon jó. Szép vagy és csinos. Most már látszik, hogy van élet benned. Negyed nyolc. Nem sokára itt lesz.

- Köszönöm Hyun a segítséget. - átöleltem.

- Szerencsés fiú YongGuk is és Zico is…

Hyun:

Lemondani róla a legnagyobb fájdalom. Lemondani egy olyan lányról, aki soha nem volt a tied, de lehetett volna. Lemondani, átadni és az álmokat összetiporni. Muszáj voltam megtenni. A mi kapcsolatunk már el van ásva, 2 méterrel a föld alá. Olyan nincs, hogy én meg ő, olyan van, hogy ő és én. Nem szeret és én is csak utálni tudom magamat és őt is ezért. Szeretni akarom, és azt akarom, hogy ő is szeressen.

A bejárati ajtó lassan becsukódott mögöttük. Az ablakhoz mentem és még egy utolsó pillantást vetettem rájuk.  Lemondóan sóhajtottam. Tudtam jól, hogy most már nem tehetek semmit. El kellett volna mondanom neki az érzéseim. Bocsánatot kellett volna kérnem. Szörnyű dolgot akartam tenni vele. Annyira bánt, annyiszor megbántam már. Én se vagyok jobb,mint Zico.

Felvettem a kabátom és a kocsimhoz indultam. Elmentem. Haza akartam menni, leinni magam, majd visszalopakodni GD-hez, hogy végig nézem, ahogy késő este haza megy Jessi. Minden este követtem a TS-től hazáig. Titkon figyelem lépteit, vigyázok rá, hogy ne legyen semmi baja. Féltem és olyan jó lenne, ha ezt ő is tudná. A szívem egy darab kő már. Olyan sokszor bántottak már, vertek át. Eleinte csak játszani akartam vele. Ki akartam magamból adni a fájdalmat, amit a nők okoztak nekem. Közelebb kerültem hozzá. Már nem játék volt az érzelem tenger, ami elnyelt. Komoly szerelem lobbant fel szívembe, a kétséges érzelmeket elűzve. Magába kerített és birtokolt minden mi hozzá volt köthető. A nevét, ha meghallottam, ha ő rá emlékeztető illatot éreztem, vagy csak rá gondoltam, fájdalmasan dobbant a szívem és imádkoztam, hogy egyszer az enyém legyen. Függő lettem. A legrosszabb drog ő nekem. Követem és néha képeket készítek. Ha ő róla van szó minden más. YongGuk el fogja tőlem venni. Magáévá teszi én pedig minden este depressziósan fogok lefeküdni.

Leültem a mini bár elé. Kivettem a legjobb whiskym és meghúztam az üveget. A gondolatra, hogy mással van és talán már meg is volt az első csók, az első kérdés és az első igen, a szemeimbe könnyek gyűltek. Elképzeltem őket összeölelkezve, ujjaikat összefonva. Ökölbe szorult a kezem. Belevertem egyet a padlóba. Kézfejem zsibbadni kezdett. Zokogásba törtem ki, majd újra meghúztam az üveget. Újra és újra, míg az alkohol úrrá nem lett a testemen. Felálltam. A kocsihoz mentem. Látnom kell csak ez járt a fejembe. Hallanom kell a hangját, ölelnem, szeretnem. GD-hez mentem. Még nem volt otthon. Leültem a nappaliba és vártam. Az ablakon néztem kifelé, reménykedve, hogy haza jön és nem pedig YongGukkal egy szállodába fogja tölteni az éjszakát. Nem ő nem olyan. Legyen körülötte bármilyen gonosz férfi, ő akkor sem olyan. Remélem, hogy nem.

Késő éjszaka ért haza. Majdnem elaludtam és az alkohol is kezdet felszívódni a szervezetemből. Boldogan lépett be a nappaliba és mikor meglátott kicsit megijedt. Szívéhez kapta a kezét mosolyogva. Végre boldog, de sajnos nem mellettem.

- Nem tudsz aludni vagy bedöglött a kocsid? - kérdezte mosolyogva.

- Nem tudok aludni. - motyogtam. Levette dzsekijét, cipőjét a padlóra dobta és leült mellém, fejét a háttámlára döntve. Kifújta a levegőt és behunyta a szemeit. Nyaka ívben feszült, késztetést keltve bennem, hogy megcsókoljam, végig menjek rajta nyelvemmel. - Jó volt? - kérdeztem csendesen, moderálva magam, hogy ne érezze azt, hogy ittam.

- Nagyon. Le is vagyok fotózva Rap Monsterrel, sőt a számom is elkérte.  - ugyan olyan pózban maradt. Szemei még mindig behunyva, feje a háttámlán, de mosoly ült az arcán. - Nagyon aranyos srácok. Kiderült, hogy YongGuk jó barátjuk.

- Tényleg?

- Igen.

- Elfáradtál? - felült normálisan.

- Igen nagyon. Megyek, alszok. Köszönöm, hogy segítettél. Nélküled nem jött volna össze. - nyújtózkodót majd átölelt, magához szorított. - Már nem haragszom rád. Nem te voltál gonosz hanem Zico. - megsimította arcom, majd megpuszilta és felrohant az emeletre. Sokkolva ültem a helyemen. Nem értettem, nem akartam elhinni. Megpuszilt. Magától. Arcomat megsimítottam ahova adta a puszit. Mosolyogtam majd lefeküdtem és boldogan aludtam el.

Jessi:

Reményt adott a másnap reggel. Egy új reményt. A konyha pultnál ültem és vártam, hogy a többiek is felkeljenek. Később feküdtem le, mint ők mégis én keltem fel elsőként. Hyun a kanapén aludt. Boldogan kezdtem neki reggelit készíteni. Táncoltam, énekelgetem közbe. Végre éreztem, hogy élek. Most már el tudtam hinni, hogy bármire képes vagyok. Csengettek. Kimentem ajtót nyitni és mikor megláttam YongGuk boldog arcát, nyakába ugrottam. Hangosan felnevetett.

- Shhh… még alszanak. - csitítottam csendesen.

- Azt hittem te fogsz sokáig aludni. Bejöhetek?

- Persze, csak tényleg csendesen. - megfogtam a kezét és bentebb vittem.  Hyunra nézett aki még mindig aludt majd a konyhába követett.

- Hmmm… de jó illatok. Te készítetted?

- Igen. Kérsz?

- Hogy tudnám kihagyni…

Lihegve ültünk mindketten az ágyamon félóra múlva. Végre csönd volt, semmi hangos zaj, nevetés. Az oldalam már fájt a sok röhögéstől és a nevetéstől nehézkesen kiabált szövegtől, hogy hagyja abba. Lefeküdtem a földre. Az ágyon maradt és onnan nézett engem. Szemei csillogtak, arca piros volt, ajkai pedig hívogattak.

- Kérdezte NamJoon, hogy ráérsz-e holnap. - szólalt meg. - Mondtam neki nem tudom, kérdezzen meg. - folytatta tovább unottan.

- Miért kérdezte?

- Nem tudom, biztos randizni akar. - elfordítottam a fejem. Egy újabb srác. Nem én nem akarok több fiút. Nekem azt hiszem, csak egy kell. A kukára pillantottam és a benne lévő gyönyörű ruhára. Kidobtam. Eldobtam magamtól pedig nagy szükségem van rá. Azt hiszem, még mindig szeretem. Azt se érdekli, hogy mi van velem, de mégis, annyira hiányzik. Látnom kell. Szeretni akarom és azt akarom, hogy ő is szeressen engem. - Valami bánt? - zökkentett ki. Megráztam a fejem, hogy nem pedig igen. Valami bántott és ez a valami Zico volt. Miért van az, hogy akárhányszor azt hiszem sikerült elfelejtenem, sose sikerül? Nem akarok rá gondolni, de mást nem tudok tenni. Ő jár a fejembe állandóan. Felálltam és kivettem a kukából a ruhát. Becsomagoltam. Úgy döntöttem vissza adom neki és mindent elrendezek.

- YongGuk nekem most el kell mennem.

- Hozzá mész? - kikerekedett szemekkel néztem rá. Bólintottam, hogy igen. - Én nem szólok bele, hisz nincs jogom hozzá. A döntés rajtad áll és tudom úgy is úgy fogsz dönteni, hogy az neked jó legyen. Én bízok benned, de bármire jutsz, legyél óvatos. Vigyázz magadra.

- Csak megbeszélem vele a dolgokat és ott hagyom. Nem akarok tőle semmit.

- Hazudsz, látom rajtad, de nem okolhatlak. Tudom milyen szerelmesnek lenni. Tudom, hogy tud fájni, mikor az illető nem viszonozza, vagy nem foglalkozik veled. Sajnálom, hogy egy ilyen helyzetbe kerültél. Úgy szeretnék valamit segíteni.

- Nem tudsz. Köszönöm…

A szívem a torkomba dobogott. A lábaim remegtek, kezeimmel együtt. Hetek teltek el és újra láthatom. Csak álltam az ajtó előtt a hidegben. A hó lassan hullani kezdett, eltemetve a világ szennyét és fehérbe öltöztetve a barna, szürke, színtelen világot. Sivár volt a táj, de a hó segítségére volt, hogy kis színe legyen. A gyerekek boldogan futottak ki, örülvén a hónak és hangosan nevetve kezdtek el játszani. Talán Zico szíve sem fagyos annyira. Talán megérti azt, amit mondani akarok neki és fel is tudja majd fogni. Talán végre emberibb lesz. Remények, de csak remények. Semmi alapjuk nincs, semmi jövőjük. Már rá jöttem nem fog megváltozni. Engem csak ki akar használni, nem kellek neki másra. Jókat kacag naiv viselkedésemen és alázatosságomon. Mindig meghunyászkodok, most már ki kell állnom magamért.

Lenyomtam a kilincset. Az illata körbe lenget, mint mindig. Nem akartam vele foglalkozni, nem akartam, hogy szervezetembe igya be magát szokásához híven, de gyenge voltam hozzá. Mélyen magamba szívtam az illatot és kábultan indultam az ő kis magán rezidenciája felé. Minden felől hangok voltak. Sikolyok, erotikus nyögések, de volt köztük fájdalmas, panaszos is. Embereket kínoztak és kényeztettek. Az emberei ugyan olyan állatok, mint ő maga. Engem is azzá akart tenni, de én nem lettem az. Nem engedtem. Irodájához sétáltam és bekopogtam. Egy hangos hümmögés jelezte, hogy beinvitál. Benyitottam a vörös szobába, ahol minden bútor öregebb, mint én, de mégis annyira szépek, annyira illenek hozzá. Nem nézett fel a számítógépéből. Becsuktam halkan az ajtót és felé indultam. Megálltam a diófa íróasztal előtt. Annyiszor elképzeltem már, hogy majd egyszer leseper mindent erről a hatalmas asztalról, ráültet és… , nem józanak kell lennem. Meg akarok vele szakítani minden kapcsolatot újra. Mikor legutóbb ezt tettem meglőtt és bezárt. Talán most is ez lesz, de most már legalább tudom, mire készüljek.

- Mit akarsz? - mondta nem túl jó kedvűen. Még mindig a gépet nézte, nem nézett rám.

- Ezt visszaadni. - hangomra felkapta a fejét. A csomagot felé nyújtottam. Szája remegett, szemei lassan könnyesek lettek. Soha se láttam még ilyennek. Arcvonásai mások lettek. Mintha félne, fájna neki valami és küzdene valami ellen.

- Jessi. - suttogta. - El se hiszem, hogy te vagy az. - felállt lassan és lecsukta a gép tetejét. Az asztalt megkerülve indult felém. Hátráltam. Annyira szerettem volna, ha megérint, de közben nem is. Kitárt karokkal közeledett. Egyre jobban hátráltam.

- Miért nem jöttél? Miért nem küzdöttél értem? Én az összes pénzem oda adtam, hogy találkozhassak veled, te pedig nem is tettél semmit. Be voltam zárva hetekre, mert nem akarták, hogy veled legyek, te pedig nem is jöttél értem. Elegem van az önző viselkedésedből. Azt hittem velem más leszel, de tévedtem. Ugyan olyan rohadék vagy, mint az embereiddel. Végeztem veled. - hozzá vágtam a ruhát. - Örökre…