18.rész

Csak álltam egy helyben. Nem hittem a szememnek. Él! Életben van! Könnyek szöktek a szemeimbe, hogy az egyetlen ember, aki mellettem áll ebben a furcsa, alvilági világban életben van. Lassan testem is életre kelt. Elindultam felé és mikor már alig pár méter választott el minket magamhoz öleltem, olyan erősen, mint aki arról akar megbizonyosodni, hogy nem képzelődik és ez a valóság. Viszonozta ölelésem. A szívem hevesen vert, a lelkem megnyugodni készült. Karjaiban megtaláltam újra fényt, nem hiába ő a kapaszkodó.

- Hol voltál ilyen sokáig? - már majdnem zokogtam és egyre jobban szorítottam magamhoz.

- Beteg voltam. - suttogta. - De már jobban vagyok. - elengedett, eltartott magától és vizsgálni kezdett. Boldog arckifejezés jelent meg arcán mikor látta, hogy nincs rajtam sérülés, épségben vagyok. - Furcsa vagy. Nem vagy ilyen ölelkezős típus. Csak nem hiányoztam? - hátráltam.

- Te??? Biztos, hogy nem. - mondtam mosolyogva és megcsaptam a mellkasát.

- Merre mész? - hangjából eltűnt a találkozás meghittsége. Megköszörültem torkom.

- Haza. - válaszoltam neki, miközben a hatalmas gombócot nyeltem le a torkomból. Hova máshova mennék, ha nem haza.

- Gyere menjünk vissza Zicohoz. Beszélni akarok veled. - hangja a leghalálosabb nyugodtsággal csengett. Bólintottam és szó nélkül követtem. Nem volt kedvem visszamenni az oroszlánbarlangba, de tudni akartam mindent, mert a sejtés, ami beköltözött a szívembe nem hagyott nyugodni. Nem akartam elhinni, hogy beteg volt. - A csajt elkaptad már? - kérdezte, mintha csak az időt kérdezte volna meg.  

- Honnan tudsz te erről? - kérdeztem értetlenül, hisz ő erről nem tudhat.

- Mindent tudok. - motyogta. - Neked pedig fogalmad sincs arról, hogy miért kellett megölnöd az apját, illetve miért kell elkapnod azt a csajt. Nem fogod túl élni. - megállt és szembe fordult velem. - Az a lány vérbeli, te pedig ő hozzá képest… Elrontottad, amit sajnos Zico se tud, csak én. A csajjal kellett volna kezdened, de ahogy mondtam nem tudod megölni. Ő nyolcévesen volt olyan, mint most te. Kisiskolás vagy hozzá és az is leszel, mert nincs meg benned az adottság. - tovább ment én pedig követtem. Nem szóltam semmit. Az információt próbáltam megemészteni. Nem akartam elhinni, hogy újra bele sétáltam egy csapdába. Nem kellett volna, az egészet előröl kezdenem.  Meg volt az esélyem kiszállni, de én nem éltem vele. Megint átvertnek éreztem magam. Zico teljesen hülyének néz és ez most már tény.

Megérkeztünk. Bementünk Kazuma kisszobájába és leültünk a földre. Elém tette a csaj képét. Csak néztem azt a gyönyörű arcot.  A szemei azon a képen valami másról árulkodtak. Mást jelentett már a tekintette számomra. Egy halálos fegyvert, amit sose fogok tudni legyőzni. Hogy is gondoltam ezt az egészet? Majd én fogok a legendás harcos lenni? Én leszek az, akit mindenki tisztelni fog? Én csak bosszúból fogtam ennek az egész világnak neki. Azért kezdtem el, mert nem értem el a célom, utána egy fiúért folytattam. Jobb lesz, ha meghalok, hisz ebben a világban nekem nincs jövőm. Én csak bábúnak vagyok itt és ezt már rohadtul unom.

- Olyan szép. - szólaltam meg csendesen.

- Igen az. Ziconak is nagyon tetszett. - válaszolt Kazuma.

- Mi? - felkaptam a fejem.

- Zico szerelmes volt belé, a lány pedig ezt szépen ki is használta. Mikor meghalt Zico anyja, magányos volt és meggyötört. Hyorin volt az egyetlen támasza. Vele osztott meg minden titkát. Kihasználta Zico sebezhetőségét. Elvett tőle mindent, csak egy valamit felejtett el, Zico emberei nagyon hűségesek. Nem tudtuk megölni, mert elmenekült, elbújt, de most újra előkerült. Zico szeret téged Jessi, de csak téged tud csaliként használni. Te vagy a csali. Azt reméli Zico, hogy a csaj a hírre, hogy el akarod kapni, majd lecsapni készül. Elrontotta Zico. Nem az apjával kellett volna kezdened, mert így nem nyíltan fog kiállni, hanem lesből, egyszóval az életed veszélyben van, minden egyes másodpercben. - kikerekedett szemekkel meredtem rá. Nem akartam felfogni, elhinni a szavait. Zico megölet egy régi elcseszett románc miatt. Kihasznált már megint, én meg bele sétáltam a csapdájába.

- Nem leszek áldozat. - motyogtam magamba. - Soha többet nem leszek áldozat. - felugrottam és főnököm keresésére indultam. Benyitottam minden hová ahol tartózkodni szokott. Kazuma idegesen követte minden egyes léptemet, mint egy kiskutya. Az udvaron találtam meg az emberei között. Oda rohantam hozzá majd mellkasát ütöttem, ő pedig egyre jobban hátrált. - TE ROHADÉK!!! - löktem megint egyet rajta. - TE ELCSESZETT IDIÓTA BAROM!!! - az emberei feszülten nézték tettem, Zico pedig nem is próbálkozott védekezni. - Gyűlöllek, tönkre tettél, kihasználtál! Meg akarsz öletni egy kibaszott ribanccal??? Miért nem te magad intézed el??? A te ügyed, nem az enyém. Nem az én dolgom elvarrni a régi románcaid szálait. Segíts magadon, én nem fogom megoldani helyetted a dolgaid. Felejts el! És most szállok ki. - hátat fordítottam neki és elindultam befelé. Megragadta a karom és a ház felé rángatott.

- Ezerszer elmondtam már, hogy nem üvöltözhetsz velem az embereim előtt.

- LESZAROM!!!! - üvöltöttem az arcába.

- Fogd vissza magad kislány! - neki nyomott a falnak. - Attól, hogy mi tegnap basztunk még nem jogosít fel arra, hogy üvöltsél velem! A főnököd vagyok az embereim előtt. Kussolsz és azt teszed amit mondok. - fájt, ahogy neki nyomott a falnak. A fizikai fájdalom nagyobb volt, mint az érzelmi. Lelkileg már teljesen tönkre tett, ez meg se kottyant nekem. Legszívesebben felpofoztam volna, megvertem volna, megaláztam volna. De nem, ez nekem nem menne. Szeretem őt, bármit is tegyen. Ragaszkodom még mindig hozzá, pedig nem kéne, el kéne örökre felejtenem. Minden este megpróbálkozom vele, minden reggel próbálok erőt venni, hogy ne csábuljak el, hogy végre véget tudjak vetni mindenek. Elengedett. Nem mozdultam. Bal kezét a fejem mellé tette, így tartva meg magát. Sóhajtott egy nagyot.  Nem nézett rám. A levegőt hangosan beszívta tüdejébe, majd lassan kifújta. Leeresztett kezekkel álltam vele szembe, hátam a hideg falnak döntve. Én se néztem rá. A földet néztem és kattogott az agyam. Szeretem, de nem tudom eldönteni, hogy helyes-e vagy, hogy megérdemli-e. Az agyam azt mondja nem, de a szívem másról akar meggyőzni. Ott van az a lány. Az a lány, aki ki használta. Talán ő volt élete nagy szerelme, de ő becsapta és azóta ő is ilyen.

- Hyorin… - szólaltam meg- … ő volt a nagy szerelem? Ő volt az a lány, akiért meghaltál volna? Mennyit jelentett neked?

- Ehhez semmi közöd. - sziszegte, mint egy mérges kígyó.

- Ő becsapott téged, pedig szeretted. - folytattam tovább. - Most pedig, velem akarod megöletni. Vagy engem akarsz el tenni láb alól, mint a többi lányt? Vagy azért, mert félsz, hogy belém szeretsz és én is be foglak csapni?

- Ezzel már elkéstem. Túlságosan szeretlek hozzá, nem tudnálak megölni. - arc vonásai megenyhültek. Nem a dühtől volt feszült, azért tartotta magát, hogy ne sírjon. Enyhített a nyomáson. Kezei vállaimra kerültek, homloka homlokomhoz.

- Ő volt az igaz szerelem? - nem foglalkoztam azzal, amit rólam mondott. Inkább az érdekelt, hogy mi van vele. Bele akarok látni a fejébe, tudni akarom, mi van vele, de ez addig nem megy, míg ilyen távol állunk egymástól.

- Nem. Nem ő az. Az a lány még nálad is különlegesebb volt. - lassan eltávolodott tőlem, de nem nézett rám. Hangja megremegett és tudtam, hogy valamilyen láthatatlan határt szakítottam át. A kapu kicsit kinyílt és most már majd nagyobb rést tudok csinálni. -  Ő neki volt valamije, ami neked nincsen. Ő szeretett engem, nem mutatta ki a fájdalmat, amit okoztam neki, se szóval, se tettel. Eltűrt és nem baszott pofán azzal, amit okoztam neki. - lesokkoltak a szavai. Én is tűrök minden nap. Én is eltűröm a sok fájdalmat, amit ő okoz nekem. Nem mutatom ki és nem tud róla. Nem tudja, menyire fáj minden egyes tette és mennyit szenvedek, mert szeretem. Kiabálok vele, mert máshogy már összeroppantam volna. Azt nem mondhatja, hogy én nem szeretem, mert ez nem igaz. Bármit megtennék érte és eddig is bármit megtettem érte. Elrohantam. Elrohantam előle mielőtt még olyat mondtam volna, amit én is megbánok. Soha többet nem fogok megnyílni neki. Soha többet nem fogok neki elmondani semmit és soha többet nem fogok úgy viselkedni vele, mintha szerelmes lennék belé.  Végig rohantam a folyosókon majd a kijárat felé vettem az irányt…

Zico:

- Szeretsz Zico?

- Persze kicsim. Tudod jól, hogy mindennél jobban.

- Tudom. Csak biztos akartam lenni benne.

- Biztos lehetsz benne szívem. - a fiú megcsókolta a karjaiban fekvő lányt. Boldogok voltak, mert azt hitték a világ őket segíti. A percek miket együtt töltöttek, lassan teltek és végtelen hosszúak voltak. A lány mindig megnyugodott a karjaiban, megfeledkezve arról a sok rosszról, amit szerelme okozott neki a világgal együtt. Megsimította vékony hosszú ujjaival Zico arcát. A fiú behunyt szemmel, mosollyal az arcán fogadta a jól eső érintést.

A kezembe vettem a képét. Hasonlít Jessire. Mindketten makacsok és mindketten szembe szállnak a világgal csak azért, hogy velem lehessenek. El kell dobnom az emlékeket, hisz vissza kaptam a régi szerelmem csak más formába. Új életet kell kezdenem, vagy minden összedől, ami eddig az enyém volt. Nem akarok újra összetörve azon morfondírozni, hogy vajon miért nem érdemlem meg a szerelmet. Ő már meghalt, ő már a múlt. Jessi, a jelen valamint a lehetséges jövő.  Ő is szeret engem annyira. Meghalna ő is értem. Eltettem a képet az asztalom fiókjába. Rázártam a zárat, majd a telefonhoz nyúltam és hívtam Jessit. Meg akartam vele beszélni mindent, bocsánatot kérni. Annyira sajnálom, hogy mindig bántom. A szokásos monoton hang szólt bele a telefonba. Ki volt kapcsolva. Csalódottan bontottam a vonalat és tettem le a készüléket. A napom el lett rontva, pedig minden olyan jól indult. Mellette ébredtem, majd megkaptam reggel is nem csak éjszaka. Mindent megígértem neki, amit szándékomba is állt, áll betartani.  Minden tökéletes volt, most pedig azt se tudom, mit tegyek.

- Főnök! - Kazuma állt előttem. Felnéztem rá. Jó színbe volt. Kezdte erejét visszaszerezni. Azt hittem meg fog halni. Jessinek is ugyan úgy hiányzott, mint nekem, pedig ők még nem is vannak annyira jó barátságban, mint mink. Aranyból van annak a lánynak a szíve. Talán tévedtem, hogy nem hasonlítanak. Ő is ugyan úgy tűri a szenvedést, hisz Kazuma is állandóan bántja és mégis annyira hiányzott neki.

- Mond! - fejemet lehajtottam az asztalra és kezeimre tettem. Nem voltam kíváncsi az újabb unalmas üzletre, idióta problémákra. A karjaiba akartam újra feküdni. Vele akartam lenni, mindent megadni neki. Egyszer talán el fogok oda jutni, hogy nem fogom bántani, egyszer talán minden rendben lesz köztünk.

- Jessi! - neve hallatára felkaptam a fejem. - Eltűnt…