19.rész

Zico:

Egész éjszaka kerestük. Nem találtuk. A lakása üres volt. Hogy is hittem azt, hogy majd ott lesz. Én költöztettem ki onnan. Útközben tűnt el, de reméltem, hogy magától és nem elrabolták. Már csak azért imádkoztam, hogy életben legyen. Az én hibám. Én vagyok vele olyan kemény, pedig azt mondom neki minden egyes alkalommal, hogy szeretem. Ez nem szeretet, amit én teszek vele. Bántom, fájdalmat okozok neki, be kell végre valahára látnom.

- Főnök! Aludnod kell. - szólított meg Kazuma. Megittam a maradék whiskym majd felnéztem rá.

- Nem! - válaszoltam határozottan. - Ő se alszik. Ébren van, érzem és retteg. Ott kellene vele lennem. Fognom kéne a kezét. Istenem akkora egy csődtömeg vagyok.

- Főnök… - sóhajtott Kazuma. - Zico… - leguggolt mellém és hátamra tette kezét. - Mit szólna hozzá, ha így látna? Valószínűleg jól leordítaná a fejed. Tud ő magára vigyázni. - korholt le és talán jogosan, de akkor sem tudok magamon erőt venni, felállni és bármit is tenni. Nélküle üres vagyok és gyenge. Űrt érzek magamba, amit semmi sem tölthet meg csak is ő. Újra töltöttem a poharamba. Nem tudom miért, nem kéne ennyit innom. Csak ittam és ittam, ahelyett, hogy felálltam volna és tettem volna valamit. Mindig is ilyen voltam, ami fájt az megbénított és semmire se voltam képes.

A fiú csak ül meggyötörve ágyán. Nem mozdul. Előre néz és elmerül gondolataiba. Fáj neki a lét, a múlt és a jövő. Meghalna legszívesebben, de tudja, nem teheti. Egy világ omlott, szűnt meg benne. A képek újra meg újra megjelenek a fejébe és nem akarnak tovább menni a kép kockák. Mint egy megakadt film. A friss emlékek kísértetként követik. Tekintette semmit mondó, mintha nem is élne.

- Kisfiam! - jön be hozzá az anyja, aki szemre láthatóan nem hordja azokat a lelkiállapotok jeleit, amiket a fia. Őt nem izgatja a dolog. Most is csak a hatalom érdekli. A fiú nem szól. A szőnyeget nézi és a mellette heverő alkoholos üvegre teszi a kezét. Lassan megemeli, leveszi a kupakot róla, szájához emeli és nagy kortyokkal inni kezdi. Az anyja csak forgatja szemeit, fia pedig tovább iszik. Leteszi az üveget és a zsebéhez nyúl. Elő vesz egy képet. Egy boldog lány arca van rajta. Zico szemébe újra könnyek jelennek meg. Olyan sebezhető, olyan gyenge és ezt az édesanyja is jól tudja. - Fiam! - szólítja meg újból. Zico lassan felemeli a fejét és tekintetét rá szegezi. - Ne játszd itt az áldozatott. Nem áll jól és dolgoznod is kell. Az élet megy tovább fiam. Valakinek így, valakinek úgy.

- Hol van a test? - szakítja félbe az anyját. Az anyja ismét megforgatja a szemeit, mielőtt válaszolna.

- Egy helyen. Nem ezzel kell foglalkoznod.

- Hol van!!!! - kérdezi dühösebben és feláll. A nő meglepettnek tűnik. Megadóan sóhajt.

- A Han- folyóba. A kikötőnél itt a közelben. Téglát tettünk rá és… - a fiú kirohan…

Kazuma húzott ki az emlékek bűvös ködéből. Mindig is hálás voltam neki mindenért és ezt ő is tudja jól. Most megtört vagyok, és ő itt van mellettem, hogy támogasson. Azon a napon is volt. Eljött velem pedig nem is kértem. Nem akartam, hogy ott legyen, de ott volt.  Segített, hogy ne kelljen az érzelmeimmel egyedül megbirkóznom.  Ő a legjobb barátom, és mindig is az lesz.

- Zico! Minden rendben? - kérdezte aggódva. Bólintottam. - Biztos?

- Igen. Tudod jól, hogy mindenek rendben kell lennie. - mondtam halkan.

„Zico rohant. Nem figyelt semmire és senkire csak ment, sietett, hogy még valami legyen a múltjából. Kazuma követte. Nem hagyta magára a fiút. Zico útközben levette magáról öltönyét és ingét, cipőjét sikerült valahogy lerúgnia és neki futásból ugrott bele a jég hideg folyó vizébe. Merült, lemerült az aljára, talpa érintette az agyagot, a homokot, amibe néhány kődarab volt. Fázott. A szíve megfagyott, de az élet nem hagyta őt el. Remegett a jéghideg víz miatt. Felment a víz felszínére, majd nagy levegőt vett és újra a meder aljára ment. Nem látott semmit. Nem találta. Kétségbeesetten ment vissza a felszínre, majd újra a mélybe. Számtalanszor megismételte, de nem találta. Kazuma a parton állt és könyörgött neki. Zico nem jött ki. Tovább csinálta. Végül Kazuma is barátja segítségére indult. A part egy kis öblében találták meg. Zico majdnem, hogy sírva vette le halott szerelme lábáról a téglákat, Kazuma segítségével és felvitték a felszínre. Nem engedte el. Kiúszott vele. Barátja mind végig ott volt vele és segített neki. Kihúzta a partra és sírva ölelte magához az élettelen testet.

-Szerelmem. - zokogta oly keservesen, ahogy ember még sohasem zokogott. A lány hasára tévedett a keze. Simogatni kezdte és még hangosabban zokogott. Vizesen, majdnem megfagyva ült ott a parton és ő a halott jövőjére gondolt”

- Zico! Ne menekülj állandóan. - szólított meg újra Kazuma. - Tudom, mire gondolsz, mert mióta Jessit ismered, azóta ő rá is gondolsz, újra meg újra, látszik rajtad. Zico az a múlt és itt a lehetőség, hogy újra kezdj mindent. Megjavulhatsz Jessi által. Kijavíthatod. - felálltam mérgesen.

- Azt sose lehet kijavítani. Gyereket várt tőlem!!!! Szerettem!!! Imádtam!!! - üvöltöttem. -  Ő volt a mindenem most pedig semmim sincs.

- De van és az a lány most rád vár, hogy mentsd meg! - erőszakoskodott.

- Őt is mindig bántom.

- De szeret.

- Nem szeret ő maga mondta…

Kazuma:

- Zico, te bolond vagy. Tudod mit, ha te nem teszel semmit, akkor majd én teszek. Szevasz! - kiviharoztam az ajtón, hangosan becsapva magam után. Nem akartam felfogni, megérteni, hogy lehetnek mind ketten ilyen makacsok. Mindkettőjük elmebeteg. Leültem a földre és kezembe temettem arcom. Törtem a fejem, hogy lehetne megoldani ezt a helyzetet. Nem szeretem így látni Zicot, mert ilyenkor nem beszámítható. Az anyja tette ezt vele. Szörnyet teremtett belőle. Jessi meg fog halni ez most már tény. Meg fogja ölni az a ribanc, ez már biztos. Zico megint magára fog maradni, megint erőszakosabb, agresszívebb fog lenni, én pedig majd takaríthatom el a romokat.

- Hogy vagy Jessi? - kérdezi Kazuma az udvaron álló lánytól, aki a sötét, csillagos eget térképezi fel. Mosolyogva fordul meg.

- Életem legboldogabb estéje. - mosolyog a fiúra.

- Már otthon kéne lenned nem? - ő is mosolyog és a lány mellé áll.

- De. De most jobban szeretek itt lenni. - megrántja Jessi a vállát. Haját cirógatni kezdi a gyenge esti szellő. Csönd áll be közéjük. A lány az eget figyeli, a fiú közelebb megy hozzá.

- És elmeséled miért vagy boldog? - megtöri a csendet és a köztük lévő távolságot csökkenti.

- Titok. - mondja kislányosan.

- Titok? - kérdezi meglepetten.

- Aha!! - mosolyog. A mosoly, amit olyan ritkán lehet látni az arcán, most ott ül, és nem akar eltűnni.

- Oké! - emeli fel a kezét megadva magát. - De van egy olyan érzésem, hogy Zicoval kapcsolatos. - a lány elpirul. - Igazam van ugye? - a mosoly a fiú arcán huncuttá válik.

- Igen. - tovább mosolyog és Kazumára néz.

- Na, mesélj! Tudom, hogy szereted.

- Több mint szeretem. - a lány arca komollyá változik. - Imádom és sajnos ő nem akarja ezt észrevenni. Olyan boldog vagyok, mikor a közelébe lehetek, de ő csak bántani tud. Nem is veszi észre, hogy kell nekem. Egyik pillanatban olyan, mint Rómeó másik pillanatban meg olyan, mint Tybalt. Nem tudok rajta kiigazodni és akárhogy próbálom, nem is fog menni. - a lány egyre jobban elszomorodik.

- Talán beszélned kéne vele. - jegyzi meg csendesen Kazuma. A lány nem szól semmit.

- Tudod sose éreztem még így egy fiú iránt sem. Egyszerre szeretem és gyűlölöm. Vele akarok lenni és nem is. Olyan érzéseket indított el bennem, amiket még soha se éreztem. Akarom őt, vágyom rá, de ugyan akkor azt se akarom, hogy a közelembe legyen, mert ezektől az érzelmektől csak szenvedek. A legrosszabb az, hogy bánt. Mindig tesz valami olyat, amivel a szívembe mar és egyszerűen… nem tudom megfogalmazni azt az érzést. Szeretem őt érted? Mindennél jobban. És igen most boldog vagyok, mert újra itt lehetek vele. Tudom én is gonosz vagyok. Tudom jól, hogy én is bántom őt, de csak védem magam. Védem magam tőle, mert nem akarom, hogy tudja mi is van valójában velem. Védekezem, hogy a természetemet felhasználja ellenem…

Olyan boldog lennék, ha én irántam érezne így. Mindig is vágytam rá. Emlékszem mikor a szobában a sérüléseit kezeltem. Nem sok kellett volna ahhoz, hogy az enyém legyen. De kimondta a varázsmondatot. Zicot szereti. Nem tudok mit tenni, csak segíteni neki. Azon a napom olyan boldog volt. Szemében valami különös fény csillant és tényleg látszott rajta, hogy valami jobbra számít. Ez lenne számára a jobb? Ezért kell élnie? Ezt érdemli meg? Ő neki járna a jobb. Sokat szenvedett már idáig is és talán még fog is. Ha megöli Hyorin az áldás lesz neki. A mennybe fog kerülni, hisz ő is olyan, mint az első…

- Kazuma! - ment a lány boldogan a szobába.

- Mondjad, te csúnya! - nevetett Kazuma, a lány pedig vágott egy durcás arcot, persze csak játékból. Hátra tett kezét előre tette.

- Nézd meg! - egy ultrahang. - Ő a fiam. - a lány pedig csak mosolygott. Kazuma megnézte. Az ő arcán is nagyobb lett a mosoly.

- Zico nagyon boldog lesz, ha ezt meglátja. Gratula hercegnő. - megölelte az apró termetű lányt és egy puszit nyomott a feje búbjára.

- Bárcsak az anyja is elfogadna. - elszomorodott. A lány nagyon sok mindent próbált már megtenni azért, hogy Zico anyja elfogadja. Sikertelen volt. Szeretett volna valahová tartozni, de ez elvesztett ügy volt.

- Ne vele foglalkozz, hanem magatokkal. Neki már úgy sincs jövője, nektek pedig van. Ziconak kellesz, szüksége van rád s nem sokára itt lesz a kicsi is. - a lány lehajtotta a fejét és csillogó szemekkel nézte újra Kazumát.

- Olyan kedves vagy. Tudod Zico is az, csak néha teljesen más. Olyan mintha az anyja lenne, úgy viselkedik, és ez nagyon fáj. Remélem, ez most jobb kedvre fogja deríteni. Olyan jó lenne, ha felkapna úgy, mint régen és megpörgetne, megcsókolna. Szeretnék újra nevetni. Szeretem őt és nem szeretném elveszíteni, de így azt érzem, hogy bármelyik pillanatban elhagyhat. Félek a magánytól, nagyon…