20.rész

Egy dohos, sötét pincében ébredtem. A fejem fájt és forgott velem a világ. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok vagy, hogy mióta vagyok itt. Reméltem, hogy ez csak egy rémálom és hamar vége lesz. A pince ajtó kinyílt és egy kevés fényt engedett be, ami bántotta a szemeim. Villany gyúlt és mikor felnéztem az a lány állt előttem a képről. Megijedtem. Őt kellene megölnöm és mégis ő fog most engem megölni. Arcán düh, elégedettség és gyász ült. Haja már nem szőke volt, hanem fekete, de arca még mindig ugyan olyan gyönyörű. Kezeimet próbáltam megmozdítani, de azok erősen hozzá voltak kötve a gyenge fa székhez, amin ültem. A lány közelebb jött hozzám és úgy nézett, mintha valami veszélyes fenevad lennék.

- Remélem, nem kell bemutatkoznom. - hangja, mintha kést szúrtak volna a hátamba. - De a te nevedet még alig tudom. Jessi igaz? - bólintottam. Mosoly jelent meg arcán. - Zico új kis játékszere.

- Nem vagyok a játékszere. - sziszegtem. Dehogy is nem. Ha nem lennék az nem kerültem volna ilyen helyzetben. Egyetlen szavával rá tud venni dolgokra, amiért én magamat nap, mint nap leköpködöm.

- Nem úgy néz ki! - vihogta a lány. Közelebb jött hozzám, nagyon közel. Leheletét arcomon éreztem, miközben ő a karfába támaszkodva hajolt felém. - Az apám volt az a férfi, akit te megöltél. - suttogta. Hangja kegyetlenségről árulkodott, nekem pedig összeszorult tőle a gyomrom.

- Zico el fog jönni értem. - suttogtam nyugodtságot színlelve.

- Nem hiszem. - mosolygott gonoszul. - Engem is magamra hagyott. Eldobott, sőt megakart ölni, most meg megakar öletni egy kezdő kis kurvával.

- Te vágtad át! - kiabáltam. - Te kerested magadnak a bajt. - nem foglalkozott velem. Gonosz mosollyal hagyott ott és a sarokban álló kisasztalhoz ment. Megfordult és egy keskeny, fényes penge volt a kezében, amit magason tartott. Felém közeledett vele,majd egy szó nélkül bele vágott a lábamba. Felordítottam az égető fájdalomtól, ő pedig ezen hangosan elkezdett nevetni.

- Fuss, ha bírsz nyuszika!- megint bele vágott a lábamba a térdem felett. Most nem üvöltöttem, pedig nagyon fájt, de nem akartam neki megadni az örömet.  Éreztem, ahogy a vérem végig folyik a lábamon, a fájdalomtól pedig teljesen elzsibbadt végtagom. Zico járt a fejembe és haragot éreztem. Azt akartam, hogy itt legyen és védjen meg, mentsen meg. Tudtam jól, hogy nem fog eljönni értem én pedig itt fogok meghalni. Álmokat kergettem egy szebb jövőről, amiből nem lesz és nem lehet soha se semmi sem. Bolond, naiv kislány vagyok, aki minden szépet elhisz a rossz fiúknak. Oda adtam magam neki és most ennek a levét iszom meg. Szerettem, de most már fogalmam sincs mit higgyek, mit érezek. Nem bízok már benne, de remélem minden jobbra fog fordulni. Hiszek a jóban és abban, hogy ő is megváltozhat, bármennyire abszurd ez az egész.  Újra belém mártotta a pengét. Könnyek szöktek a szemembe s próbáltam fájdalmamat elfojtani. Csak ő járt a fejembe. Akármennyire felejteni akartam, ő járt a fejembe. - Szerettem. - szólalt meg csendesen miután a kisasztalhoz visszatért. - Kihasznált. Én csak bosszút akartam állni. Sikerült. Nem tehetek róla, hogy a hatalmas egójába bele tapostam. Dühös voltam rá. Azt akartam, hogy fájjon neki, hogy ugyan úgy elveszítsen mindent, mint ahogy én. Tönkre tett, de én csak adtam neki a szépet, miközben undorodva néztem rá. - felém fordult. - Megölette az apám, most én is elveszem tőle azt, ami számára a legfontosabb.

- Nem én vagyok az. - nyögtem. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. A testem éget a láztól, torkom kiszáradt és csak inni akartam.

- De kedvesem, te vagy az. - közelebb jött hozzám és letérdelt elém kezeit a frissen szerzett sérüléseimre téve. - Láttalak titeket. Láttam mennyire boldog veled. Irigyellek.

- Nem boldog velem. - nyögtem csendesen. - Ha boldog lenne, most nem itt lennék.

- Ebben talán van valami, de ha nem szeretne, akkor már nem is lennél a közelében. Valahol élettelenül feküdnél a városban. Túl sokat meg engedsz magadnak vele szembe.  - felállt és kisétált a pincéből magamra hagyva, lázasan…

Zico:

Az ablakban ültem és figyeltem az utcán sétáló embereket. Egész éjszaka nem aludtam. Kazuma eltűnt és nem tudtam elérni se. Túl messzire mentem, hisz ő még olyan fiatal és én kitettem egy ilyen veszélynek. Soha többet nem fogom látni Jessit, ahogy őt se. Végezni akarok mindennel végleg. Elegem van ebből az egészből. Anyám tette ezt, anyám műve vagyok. Fogalma se volt mit tesz, csak csinálta. Szörnyet teremtett a saját fiából. Kazuma azon az estén szintén ott volt velem. Rettegtem és dühös voltam. Próbált lebeszélni a dologról, de tudtam, hogyha nem lépek minden rosszabb lesz.

- Megfogom öni Kazuma, még pedig ma este!- Kazuma csak sóhajtott és leült a felbőszült fiú mellé.

- Zico gondold át! Az anyád!- próbálta jobb észre téríteni, de látszott, hogy ennek semmi haszna nem lesz. Zico felállt és az ablakhoz sétált. Kinézett rajta és a fényes utcát figyelte. Kezeit összefonta és elmerült a gondolataiba. Ezt az egy dolgot most először az életében komolyan gondolta.

- Ő nem az anyám. Ha az anyám lenne nem tette volna ezt velem. - hangjából a harag szólt. Dühös volt az anyjára, mert elvette tőle azt, aki számára a legfontosabb volt.

Kazuma lépett be hozzám. Nem szólt semmit csak figyelte, ahogy magamba fordulva gondolkozom. Lassan felébredtem az emlékekből és Kazuma felé fordultam.

- Emlékszel mikor megtettem mit mondtam? - Kazuma bólintott. - Soha többé nem fogom engedni, hogy elvegyék tőlem azt, ami számomra a legfontosabb.

- Zico! - sóhajtott.

- Nem tudom, miért vagyok ilyen! Nem tudom, hogy lehetek ilyen gyenge egyetlen lány miatt, aki nem is szeret! De én szeretem őt. Itt az újabb esélyem. Itt az esély, hogy kijavítsam azt, amit régen tettem. Most meg tudom védeni azt, ami az enyém. - felugrottam és a fegyvereimért indultam. Kazuma elismerően és boldogan nézett rám. - Szólj az embereknek és kutassátok fel Hyorint. Tudjátok meg, hogy hol van az a ribanc. Én akarom megölni!

Jessi:

-Zico! - nyögtem mikor a jéghideg víz az arcomba ömlött. - Zico! - a lány hangosan, idegesítően felnevetett.

- Nem hall téged! - ökölbe szorítottam a kezeimet. A fájdalom egyre rosszabb volt és a külvilág körülöttem csak halvány álomkép szerűséggé vált. Nem tudtam felfogni semmit, még azt se, amit mondott. Összefolyt hangokat hallottam, kivehetetlen szavakat. Zico járt a fejembe. Magam előtt láttam, ahogy csókolt és ölelt. Életem legszebb pillanatai voltak. Számtalanszor mondtam neki, hogy utálom és gyűlölöm, de ha ez így lenne, akkor nem tettem volna meg vele mindazt, amit megtettem. A hálójába csalt és fogságba ejtett. Soha többé nem fogok tőle szabadulni. Csak ő érte kell túlélnem mindezt. A lány közelebb jött és hajamnál fogva felemelte a fejem. Nem bírtam kinyitni a szemeim. Nem bírtam rá nézni, nem bírtam erősnek mutatni magam. Elrontottam mindent. Hittem Ziconak és most itt vagyok. Végem lesz hamarosan. - Jaj, de cuki vagy. - megpuszilta a homlokom én pedig legszívesebben felugrottam volna és behúztam volna neki. - Ahogy látom, nem sok van már hátra neked. - újra megvágott, de most az arcomat. Éget és éreztem, ahogy a meleg vérem végig folyik arcomon, majd a nyakamon. - De ha mégis valamilyen csoda folytán túlélnéd, nem engedhettem, hogy Ziconak szép legyél. Csúnya kis dögöt varázsolok belőled. Ha nem éled túl, akkor pedig kínok közt fogsz meghalni, ami még jobb. - mint ha egy kisgyerek beszélt volna hozzám. Mintha azt mondta volna, hogy délután elmegyünk fagyizni. - Vagy van egy harmadik lehetőség.

- Mi az? - nyögtem.

- Ha most meg kérsz szépen, végzek veled. - közelebb hajolt és a fülembe suttogta szavait. Addig nem, míg van remény, hogy rám találnak. Addig nem kérem. Ezek a gondolatok jártak a fejembe és komolyan is gondoltam. Soha se adnám meg ennek a nőnek, azt a boldogságot, hogy könyörgöm neki a megváltó halálért. Még sok mindent el kell intéznem az életben. - Gondolj bele, Zico úgyse jön érted.

- De eljön. - nyöszörögtem. Újra bele vágott az arcomba én pedig felkiáltottam. Hangosan nevetett, mintha egy ajándékot kapott volna.

- Szóval inkább szenvedsz?

- Inkább. - fejemet megragadta és vártam, hogy lesújtson újra, de nem történt meg. Eszméletemet lassan elvesztettem és átadtam magam a sötétségnek. 

19.rész

Zico:

Egész éjszaka kerestük. Nem találtuk. A lakása üres volt. Hogy is hittem azt, hogy majd ott lesz. Én költöztettem ki onnan. Útközben tűnt el, de reméltem, hogy magától és nem elrabolták. Már csak azért imádkoztam, hogy életben legyen. Az én hibám. Én vagyok vele olyan kemény, pedig azt mondom neki minden egyes alkalommal, hogy szeretem. Ez nem szeretet, amit én teszek vele. Bántom, fájdalmat okozok neki, be kell végre valahára látnom.

- Főnök! Aludnod kell. - szólított meg Kazuma. Megittam a maradék whiskym majd felnéztem rá.

- Nem! - válaszoltam határozottan. - Ő se alszik. Ébren van, érzem és retteg. Ott kellene vele lennem. Fognom kéne a kezét. Istenem akkora egy csődtömeg vagyok.

- Főnök… - sóhajtott Kazuma. - Zico… - leguggolt mellém és hátamra tette kezét. - Mit szólna hozzá, ha így látna? Valószínűleg jól leordítaná a fejed. Tud ő magára vigyázni. - korholt le és talán jogosan, de akkor sem tudok magamon erőt venni, felállni és bármit is tenni. Nélküle üres vagyok és gyenge. Űrt érzek magamba, amit semmi sem tölthet meg csak is ő. Újra töltöttem a poharamba. Nem tudom miért, nem kéne ennyit innom. Csak ittam és ittam, ahelyett, hogy felálltam volna és tettem volna valamit. Mindig is ilyen voltam, ami fájt az megbénított és semmire se voltam képes.

A fiú csak ül meggyötörve ágyán. Nem mozdul. Előre néz és elmerül gondolataiba. Fáj neki a lét, a múlt és a jövő. Meghalna legszívesebben, de tudja, nem teheti. Egy világ omlott, szűnt meg benne. A képek újra meg újra megjelenek a fejébe és nem akarnak tovább menni a kép kockák. Mint egy megakadt film. A friss emlékek kísértetként követik. Tekintette semmit mondó, mintha nem is élne.

- Kisfiam! - jön be hozzá az anyja, aki szemre láthatóan nem hordja azokat a lelkiállapotok jeleit, amiket a fia. Őt nem izgatja a dolog. Most is csak a hatalom érdekli. A fiú nem szól. A szőnyeget nézi és a mellette heverő alkoholos üvegre teszi a kezét. Lassan megemeli, leveszi a kupakot róla, szájához emeli és nagy kortyokkal inni kezdi. Az anyja csak forgatja szemeit, fia pedig tovább iszik. Leteszi az üveget és a zsebéhez nyúl. Elő vesz egy képet. Egy boldog lány arca van rajta. Zico szemébe újra könnyek jelennek meg. Olyan sebezhető, olyan gyenge és ezt az édesanyja is jól tudja. - Fiam! - szólítja meg újból. Zico lassan felemeli a fejét és tekintetét rá szegezi. - Ne játszd itt az áldozatott. Nem áll jól és dolgoznod is kell. Az élet megy tovább fiam. Valakinek így, valakinek úgy.

- Hol van a test? - szakítja félbe az anyját. Az anyja ismét megforgatja a szemeit, mielőtt válaszolna.

- Egy helyen. Nem ezzel kell foglalkoznod.

- Hol van!!!! - kérdezi dühösebben és feláll. A nő meglepettnek tűnik. Megadóan sóhajt.

- A Han- folyóba. A kikötőnél itt a közelben. Téglát tettünk rá és… - a fiú kirohan…

Kazuma húzott ki az emlékek bűvös ködéből. Mindig is hálás voltam neki mindenért és ezt ő is tudja jól. Most megtört vagyok, és ő itt van mellettem, hogy támogasson. Azon a napon is volt. Eljött velem pedig nem is kértem. Nem akartam, hogy ott legyen, de ott volt.  Segített, hogy ne kelljen az érzelmeimmel egyedül megbirkóznom.  Ő a legjobb barátom, és mindig is az lesz.

- Zico! Minden rendben? - kérdezte aggódva. Bólintottam. - Biztos?

- Igen. Tudod jól, hogy mindenek rendben kell lennie. - mondtam halkan.

„Zico rohant. Nem figyelt semmire és senkire csak ment, sietett, hogy még valami legyen a múltjából. Kazuma követte. Nem hagyta magára a fiút. Zico útközben levette magáról öltönyét és ingét, cipőjét sikerült valahogy lerúgnia és neki futásból ugrott bele a jég hideg folyó vizébe. Merült, lemerült az aljára, talpa érintette az agyagot, a homokot, amibe néhány kődarab volt. Fázott. A szíve megfagyott, de az élet nem hagyta őt el. Remegett a jéghideg víz miatt. Felment a víz felszínére, majd nagy levegőt vett és újra a meder aljára ment. Nem látott semmit. Nem találta. Kétségbeesetten ment vissza a felszínre, majd újra a mélybe. Számtalanszor megismételte, de nem találta. Kazuma a parton állt és könyörgött neki. Zico nem jött ki. Tovább csinálta. Végül Kazuma is barátja segítségére indult. A part egy kis öblében találták meg. Zico majdnem, hogy sírva vette le halott szerelme lábáról a téglákat, Kazuma segítségével és felvitték a felszínre. Nem engedte el. Kiúszott vele. Barátja mind végig ott volt vele és segített neki. Kihúzta a partra és sírva ölelte magához az élettelen testet.

-Szerelmem. - zokogta oly keservesen, ahogy ember még sohasem zokogott. A lány hasára tévedett a keze. Simogatni kezdte és még hangosabban zokogott. Vizesen, majdnem megfagyva ült ott a parton és ő a halott jövőjére gondolt”

- Zico! Ne menekülj állandóan. - szólított meg újra Kazuma. - Tudom, mire gondolsz, mert mióta Jessit ismered, azóta ő rá is gondolsz, újra meg újra, látszik rajtad. Zico az a múlt és itt a lehetőség, hogy újra kezdj mindent. Megjavulhatsz Jessi által. Kijavíthatod. - felálltam mérgesen.

- Azt sose lehet kijavítani. Gyereket várt tőlem!!!! Szerettem!!! Imádtam!!! - üvöltöttem. -  Ő volt a mindenem most pedig semmim sincs.

- De van és az a lány most rád vár, hogy mentsd meg! - erőszakoskodott.

- Őt is mindig bántom.

- De szeret.

- Nem szeret ő maga mondta…

Kazuma:

- Zico, te bolond vagy. Tudod mit, ha te nem teszel semmit, akkor majd én teszek. Szevasz! - kiviharoztam az ajtón, hangosan becsapva magam után. Nem akartam felfogni, megérteni, hogy lehetnek mind ketten ilyen makacsok. Mindkettőjük elmebeteg. Leültem a földre és kezembe temettem arcom. Törtem a fejem, hogy lehetne megoldani ezt a helyzetet. Nem szeretem így látni Zicot, mert ilyenkor nem beszámítható. Az anyja tette ezt vele. Szörnyet teremtett belőle. Jessi meg fog halni ez most már tény. Meg fogja ölni az a ribanc, ez már biztos. Zico megint magára fog maradni, megint erőszakosabb, agresszívebb fog lenni, én pedig majd takaríthatom el a romokat.

- Hogy vagy Jessi? - kérdezi Kazuma az udvaron álló lánytól, aki a sötét, csillagos eget térképezi fel. Mosolyogva fordul meg.

- Életem legboldogabb estéje. - mosolyog a fiúra.

- Már otthon kéne lenned nem? - ő is mosolyog és a lány mellé áll.

- De. De most jobban szeretek itt lenni. - megrántja Jessi a vállát. Haját cirógatni kezdi a gyenge esti szellő. Csönd áll be közéjük. A lány az eget figyeli, a fiú közelebb megy hozzá.

- És elmeséled miért vagy boldog? - megtöri a csendet és a köztük lévő távolságot csökkenti.

- Titok. - mondja kislányosan.

- Titok? - kérdezi meglepetten.

- Aha!! - mosolyog. A mosoly, amit olyan ritkán lehet látni az arcán, most ott ül, és nem akar eltűnni.

- Oké! - emeli fel a kezét megadva magát. - De van egy olyan érzésem, hogy Zicoval kapcsolatos. - a lány elpirul. - Igazam van ugye? - a mosoly a fiú arcán huncuttá válik.

- Igen. - tovább mosolyog és Kazumára néz.

- Na, mesélj! Tudom, hogy szereted.

- Több mint szeretem. - a lány arca komollyá változik. - Imádom és sajnos ő nem akarja ezt észrevenni. Olyan boldog vagyok, mikor a közelébe lehetek, de ő csak bántani tud. Nem is veszi észre, hogy kell nekem. Egyik pillanatban olyan, mint Rómeó másik pillanatban meg olyan, mint Tybalt. Nem tudok rajta kiigazodni és akárhogy próbálom, nem is fog menni. - a lány egyre jobban elszomorodik.

- Talán beszélned kéne vele. - jegyzi meg csendesen Kazuma. A lány nem szól semmit.

- Tudod sose éreztem még így egy fiú iránt sem. Egyszerre szeretem és gyűlölöm. Vele akarok lenni és nem is. Olyan érzéseket indított el bennem, amiket még soha se éreztem. Akarom őt, vágyom rá, de ugyan akkor azt se akarom, hogy a közelembe legyen, mert ezektől az érzelmektől csak szenvedek. A legrosszabb az, hogy bánt. Mindig tesz valami olyat, amivel a szívembe mar és egyszerűen… nem tudom megfogalmazni azt az érzést. Szeretem őt érted? Mindennél jobban. És igen most boldog vagyok, mert újra itt lehetek vele. Tudom én is gonosz vagyok. Tudom jól, hogy én is bántom őt, de csak védem magam. Védem magam tőle, mert nem akarom, hogy tudja mi is van valójában velem. Védekezem, hogy a természetemet felhasználja ellenem…

Olyan boldog lennék, ha én irántam érezne így. Mindig is vágytam rá. Emlékszem mikor a szobában a sérüléseit kezeltem. Nem sok kellett volna ahhoz, hogy az enyém legyen. De kimondta a varázsmondatot. Zicot szereti. Nem tudok mit tenni, csak segíteni neki. Azon a napom olyan boldog volt. Szemében valami különös fény csillant és tényleg látszott rajta, hogy valami jobbra számít. Ez lenne számára a jobb? Ezért kell élnie? Ezt érdemli meg? Ő neki járna a jobb. Sokat szenvedett már idáig is és talán még fog is. Ha megöli Hyorin az áldás lesz neki. A mennybe fog kerülni, hisz ő is olyan, mint az első…

- Kazuma! - ment a lány boldogan a szobába.

- Mondjad, te csúnya! - nevetett Kazuma, a lány pedig vágott egy durcás arcot, persze csak játékból. Hátra tett kezét előre tette.

- Nézd meg! - egy ultrahang. - Ő a fiam. - a lány pedig csak mosolygott. Kazuma megnézte. Az ő arcán is nagyobb lett a mosoly.

- Zico nagyon boldog lesz, ha ezt meglátja. Gratula hercegnő. - megölelte az apró termetű lányt és egy puszit nyomott a feje búbjára.

- Bárcsak az anyja is elfogadna. - elszomorodott. A lány nagyon sok mindent próbált már megtenni azért, hogy Zico anyja elfogadja. Sikertelen volt. Szeretett volna valahová tartozni, de ez elvesztett ügy volt.

- Ne vele foglalkozz, hanem magatokkal. Neki már úgy sincs jövője, nektek pedig van. Ziconak kellesz, szüksége van rád s nem sokára itt lesz a kicsi is. - a lány lehajtotta a fejét és csillogó szemekkel nézte újra Kazumát.

- Olyan kedves vagy. Tudod Zico is az, csak néha teljesen más. Olyan mintha az anyja lenne, úgy viselkedik, és ez nagyon fáj. Remélem, ez most jobb kedvre fogja deríteni. Olyan jó lenne, ha felkapna úgy, mint régen és megpörgetne, megcsókolna. Szeretnék újra nevetni. Szeretem őt és nem szeretném elveszíteni, de így azt érzem, hogy bármelyik pillanatban elhagyhat. Félek a magánytól, nagyon…