7.rész

- Nem! - gondolkodás nélkül ejtettem ki a szót a számon. Közelebb lépett hozzám én pedig mellkasánál fogva próbáltam az ajtó felé tolni. Nem sikerült. Kész csoda lett volna, ha meg tudtam volna mozdítani. Kétszer akkora, mint én, ráadásul erősebb is nálam. Nem tett semmit, csak mosolygott gyermeteges próbálkozásomon. -Zico! Megmozdulnál?- mint két gyerek úgy viselkedtünk. Most nem volt fölé és alá rendeltség. Most egyen jogúak voltunk. Nem volt köztünk semmi különbség és talán ezért éreztem magam abban a pillanatban közelebb hozzá. Nem tudtam rá úgy tekinteni, mint egy veszélyes férfire, vagy arra az emberre, aki minden este a klubban vár, vagy halálra veret csak azért, hogy olyan legyek, mint az emberei. Most játszótárs volt. Elővettem a legmérgesebb arckifejezésem és rá néztem. - Zico rohadt veszélyes pasi vagy, semmi kedvem veled egy fedél alatt lenni. Ez a magánszférám, amit tiszteletben kell tartanod. Ezért követelem, hogy hagyd el a házam. - mutattam az ajtó felé. Közelebb hajolt hozzám.

- Ezt akarod? - suttogta fél mosollyal arcán.

- Igen ezt. - mondtam határozottan. Ajkai már majdnem elérték az enyémet. A levegő a tüdőmbe rekedt és köpni, nyelni nem tudtam a vágytól, hogy megízlelhessem csábító, bűnös száját.

- Mire készülsz Zico? - suttogtam. Ujjainkat összefűzte, homlokát homlokomhoz tette. Arcomon éreztem minden egyes levegő vételét.

- Még soha egy lánnyal se volt ilyen, mint veled. Te más vagy. - suttogta és orrom hegyére egy puszit nyomott. Behunytam a szemem és sóvárogva vártam a csókot, ami majd bűnös dolgokra késztett. Nem így lett. Eltávolodott tőlem és arcom fürkészte valami értelmes reakció után kutatva. Ő se volt abban a pillanatban úgy mond az érzéseinek ura és talán tőlem várt valami értelmes dolgot. - Haza megyek. Holnap este találkozzunk. Jó éjt és álmodj szépeket. Szia!

- Szia!

Kimerülten ültem a táncterem kellős közepén. Képzeletben már a klubban voltam és most az egyszer nem féltem az estétől. Vártam, hogy lássam Zicot, hogy örömet okozhassak neki. Talán ez a naiv viselkedésem tesz majd tönkre egyszer. Bolond vagyok, hogy egyáltalán erre vágyom. Eddig megalázónak éreztem az egészet, de mégis valami megváltozott bennem és várom, hogy ott álljak előtte és nézhessen. Sajnálatot érzek iránta, hisz tudom milyen érzés egyedül lenni. Tudom, min mehet át. Erős férfi ő, de a szíve akkor is emberi akár mit mond vagy tesz. És az, hogy beismerte, hogy egyedül van, nekem felért egy vallomással. Bízik bennem. Most már tudom.  Ha ezzel jót teszek neki, akkor örömmel csinálom, hisz ez csak egy tánc semmi több. Hangokra lettem figyelmes és felpattantam mikor nyílt az ajtó. Nem akartam hinni a szememnek. A B.A.P állt előttem. Meredten néztek rám, mintha valami csoda lennék. Meghajoltam előttük ők pedig közelebb jöttek. Zelo mosolygós arcával találtam szembe magam.

- Fiúk menjük. Nekünk ide be se szabadna lépnünk! - YongGuk próbálta őket kicsalogatni.

- Ne már! Hadd ismerjük meg. Olyan csinos. - magamra néztem és akkor tudatosult bennem, hogy egy topon és egy nagyon rövidnadrágon kívül nincs rajtam más. A pólómért nyúltam és felvettem elpirulva.

- Azt mondtam nyomás! - csattant fel YongGuk. Zelo lemondóan sóhajtott. A fiúk is feladták, tudva ezt a mecset nem ők fogják megnyerni. Zelo még az ajtóból visszafordult egy mondat erejéig.

- Viszlát, széplány. - rámosolyogtam és integettem neki. YongGuk maradt a terembe egyedül, és ahogy a többiek kimentek ő közelebb lépet hozzám. A szívem a torkomba dobogott, mert sose hittem volna, hogy ilyen közelről fogom őt az életben látni.

- Sajnálom, hogy zavartunk. - lehajtotta a fejét bűnbánóan. Még mindig nem hittem el, hogy ő áll előttem és éppen bocsánatot kér. Alig vártam, hogy elmeséljem Melinek.

- Se-se-semmi baj. Pihentem. Nem zavartatok. - szemeimmel menekülő utat kerestem a terembe ebből a kínos helyzetből. Az üres palackra tévedt a tekintettem és jobb ötlet híján érte nyúltam, hogy elfogyott a vizem és meg kell töltenem a palackot.

- Gyere velem. - nyújtotta felém a kezét és édesen mosolygott. - Biztos éhes is vagy.

- Nem. Köszönöm. Inkább elmegyek az öltözőbe és öntök bele vizet.

- Lefogadom, hogy te nem nagyon császkáltál még az épületben.

- Nem. Nem érek rá. Reggel bejövök, átöltözöm és egésznap ki sem mozdulok innen. Elfoglalt vagyok.

- Ennyire? - nevetett fel. A hátamon felállt a szőr, hogy személyese hallom nevetni. Megigézet. Jobb, mint a felvételeken. Bólintottam ő pedig megfogta a kezem és elkezdett kifelé vinni. - Gyere! Ne kéresd magad.

Ha egy szóval kéne, jellemeznem azt mondanám, hogy tökéletes. Az, az egy óra életem legszebb emléke marad. Olyan volt velem, mintha már évek óta ismernénk egymást. Boldogan mesélt a gyerek koráról és a testvéreiről. Az anyja mindig is a javát akarta, ő, pedig mint lázadó kamasz kezdett el foglalkozni a tánccal és énekléssel. Nem akart be állni a sorba, hogy majd ő is valamilyen irodában gürcöljön egész nap. Az anyja eleinte nagyon mérges volt rá, de mikor látta milyen sikeres lett büszkeség töltötte meg a szívét harag helyett. A testvérei bolondnak tartották, de tudták, hogy sikerülni fog neki és így is lett.

- Te miért vagy itt? - kérdezte mikor már úgy döntött eleget mesélt.

- Táncolni. Nem gondoltam volna, hogy a város közepén létezik egy ilyen kert, főleg a TS-nél. - tereltem a témát. Nem akartam fájó emlékeket a felszínre hozni, mikor a szüleim üvöltve mondták, hogy jó akkor menjek és legyek kurva. Takarodjak Koreába és rázzam a seggem egésznap. Fájt, mert nem hittek bennem és még támogatni sem akartak.

- Van. - nevetett fel. - Szerintem is gyönyörű. Állítólag ez már itt volt mikor TS papa megvette az épületet, hogy beindítsa a nagy tervét.

- Gyönyörű. - madarak daloltak a fákon, elűzve az autók rémes hangját. Szökőkút halk csobogásának hangja pihentette fáradt elmémet. Nyugodt volt minden.

- És? Mikor debütálsz? - kérdezte halkan. - Tudod nem szólt nekünk senki, hogy új taggal bővültünk, pedig még az új gyakornokokat is bemutatják. Te rád meg azt mondták, hogy abba a terembe be se tehetjük a lábunkat. - lehajtottam a fejem és szomorúság vette át az uralmat a szívem felett. Mindig is az álmaim között volt, hogy a TS-be táncolhassak vagy a YG-be, de nem így. Debütálni szerettem volna én is.

- Nem fogok. - mondtam csendesen. - Én csak táncolok itt. Soha se fogok színpadon táncolni. - majdnem sírtam, hisz akkor döbbentem rá, mekkora álmomat dobtam el mikor beálltam Zicoék közé.

- Hé, mi a baj? - megsimította az arcom én pedig felpattantam és befelé rohantam. Egyenesen a táncterembe vettem az irányt, ahol Zico várt. Remegve léptem bentebb. Dühös volt és újra félni kezdtem tőle.

- Öltözz! El kell jönnöd velem! Szólj Melinek mert egy jó darabig nem jössz haza. Shanghaiba kell mennünk. - el se akartam hinni, amit mondott. Nem akarom itt hagyni Koreát és főleg nem vele. Meg akartam nyugtatni hátha meggondolja magát. Közelebb léptem és megsimítottam az arcát.  Megfeszült az érintésemtől. Becsukta a szemét és halkan sóhajtott egyet.

- Zico! Nekem minek kell mennem? - kérdeztem csendesen. Megfogta a kezem és magához ölelt.

- Mert nélküled nem menne. - ajkai olyan közel voltak az enyémhez. Nem féltem tőle. Akkor már megint nem féltem tőle. Lábujjhegyre álltam, hogy jobban ajkaihoz tudjak férni. Megcsókolt. Gyengéden játszott velem én pedig át adtam magam neki. Nem kemény férfi volt akkor, hanem egy gyengéd szerető. Elváltunk egymástól. A karjaiban tartott. A világ megszűnt körülöttem és csak ő volt meg én. Éreztem minden egyes szív verését, levegő vételét. „Nem lehet köztünk semmi” és mégis úgy nézz ki megszegte a szabályát. Csak ölelt magához, én is viszonoztam. Illatát magamba szívtam és agyamba véstem, hogyha több ilyen alkalmam nem lesz, akkor se felejtsem el, hogy milyen is ő valójában. Nem értettem magam, hisz annyit bántott és annyiszor megalázott már, de csak annyit érzek, hogy kell ő nekem.  Az ajtó felé néztem, ahol YongGuk állt. Szemeibe lemondás volt, de az arc vonásai dühöt mutattak. Zico felé fordultam.

- Zico én…

- Shhhh… - tette ujját a számra. - Ma éjjel meg szeretnélek kapni. - és halottam ahogy YongGuk elviharzik.

Shanghai olyan volt, mint ahogy elképzeltem. Fények, piacok, édes és fűszeres illatok keveréke, emberek, akik mindannyian hangosan, egyszerre beszélnek. Hatalmas épületek melyek a régmúltat képviselő házak köré vannak építve. Az ember tömeg valósággal elnyelt, magába foglalt és egyetlen mentőcsónakom volt Zico keze. Együtt sétáltunk az utcán a drágábbnál, drágább butikok előtt. Megbabonázva néztem a gyönyörű ruhákat és eldöntöttem, ha gazdag leszek, mindegyiket meg fogom venni. Nevetnem kellett ezen a gondolaton, hisz ilyent csak a kisgyerekek gondolnak. Lassan sötétedni kezdett, a város pedig egyre fényesebb lett. Ámulva néztem a környéket, ahogy egy pillanat alatt minden megváltozik. A hirdetőtáblák mind világítani kezdtek, a boltok kirakatai pedig hirtelen olyanok lettek, mint a karácsonyfák. Az emberek nem fogytak, hanem szaporodtak. Egyre több fiatal jelent meg, akik kicsípték magukat és az éjszakai életbe kívánták magukat bele vetni. 

Hátra fordultam és Zico emberi még mindig a nyomunkba voltak. Morogva fordultam vissza előre. Összekulcsolta az ujjainkat.

- Mi a baj?

- A dísz huszáraid. - jegyeztem meg epésen ő pedig hangosan felnevetett és magához ölelt.

- Mi a bajod velük?

- Az, hogy soha nem lehetünk kettesben. - meglepődött majd huncut mosoly jelent meg az arcán.

- A kisasszony csak tán nem tervezett valamit? - nevetett.

- Nem csak utálom, ha egyfolytában követnek. Olyan, mintha el akarnának kapni. - Zico szórakoztatottan nevetett ezen, majd intett nekik ők pedig eltűntek.

- Nem mintha félnék, de kellenek, mert mi van, ha az ilyen kis csitrik, mint te rám akaszkodnak, és még elrabolnak a végén. - mosolygott.

- Mert olyan könnyű téged elrabolni. - jegyeztem megdünnyögve.

- Te már elraboltál. - meg akart csókolni, de úgy tettem mintha láttam volna valami nagyon érdekeset és így kitértem előle. Egy csók és ennél több soha nem lesz. Az estét se adtam neki. Nem adom meg magam olyan könnyen. Talán ezzel bele tiportam férfi büszkeségébe, de én is büszke vagyok és ő ebbe egyelőre még nem fér bele. Egymás mellett feküdtünk. Nem bírtam aludni. Mellette nem. Arcát néztem és annyira békés volt. Nyugodtan szuszogott és inkább volt egy ártatlan kisfiú, mint egy veszélyes ember. Közelebb mentem hozzá. Mellkasához tettem a fejem és szíve hangja elaltatott.