6.rész

Zuhantam. Magába foglalt valami és nem akart elengedni.  Nem kaptam levegőt. A tüdőmet ellepte egy idegen anyag és nem engedett az éltető oxigénhez. Fájt. Magával ragadott a sötétség én pedig engedelmesen bele temetkeztem, hagytam, hogy magába foglaljon és elrejtsen az emberek elől. Nem akartam újra a való világban lenni.  El akartam tűnni örökre. Hirtelen repülni kezdtem. Úgy éreztem, mintha a mennyekbe tartanék. Nem, ez csak egy csalóka álom lehet, én nem oda tartozom.  Egyre fényesebb lett a sötétség és tompa hangokat halottam. Nem haltam meg. Miért nem? Jobb lett volna, ha bele fulladok a vízbe és ott felejt mindenki. Az akaratom és a reakcióim harcoltak egymással.  Nem akartam a szemeim kinyitni, de ők nem akartak mást csak is ezt. Kezeim mozogni kezdtek és a szemeim újra a való világot látták. Hangos sikollyal ültem fel az ágyra, majd hangosan levegő után kapkodtam, mintha attól félnék, hogy elfogy, az oxigén én pedig megfulladok.  A jobb oldali lapockám örülten fájt. Elviselhetetlen volt az érzés. A fájdalomtól, könnyek gyűltek a szemembe és hangtalanul folytak végig arcomon. Idegesen néztem körbe a szobába. Kazuma ugrott hozzám. Lenyomott vissza és egy injekciós tűt szúrt belém.

„- Szerelmem! Gyönyörű vagy! - megcsókolt, kezei vándorútra tértek. A testemmel játszott, kihasználva minden kéjes sóhajom. Ajkai nyakamra csúsztak és szívni kezdte a rajta lévő gyenge bőrt. Hátába mélyesztettem körmeim, és vártam, hogy újra valami szép és mocskos dolgot tegyen velem.

 - Zico! - nyögtem alatta. Levettem róla ingjét és körmeimmel, gyengéden és izgatóan végig karcoltam a hátán.

- Ahwww… cica! „

Felriadtam. A sérülésem már nem fájt annyira, de még mindig éreztem. A mellettem ülő helyzetbe elaludt Kazumára pillantottam. Zico biztos nagyon megbüntette. Megsimítottam arcát majd csendesen felálltam és elindultam kifelé. Nem kórházban voltam. Zico főhadiszállásán. Eldöntöttem elmegyek megkeresni és beszélek vele. A folyosón bolyongtam a fehér ingbe és bugyiba, amit rám adtak. Olyan voltam, mint egy szellem és úgy is éreztem magam. Talpam a hideg járólapon csúszkált. Kezemmel a falba próbáltam kapaszkodni, de minden hiába. Még ki voltam ütve. Elértem Zico ajtaját és halkan bekopogtam rajta, majd beléptem. Az asztalánál ült. Papírokkal foglalkozott és a számítógépen nézett valamit. Közelebb mentem hozzá. Az asztal mögé mentem és megálltam Zico mellett. Kérdően és csodálkozva nézett rám. A kezemet az asztalra tettem és közelebb hajoltam hozzá.

- Az a rohadék meg akart ölni. - mondtam csendesen, de hangomból kivehető volt mennyire dühit az egész dolog. Felvonta a szemöldökét.

- Azt hitted babazsúrra mész, kislány? - kérdezte közönyösen. A monitor felé fordult és nem törődött velem. Levegőnek nézett. Felment a pumpa. Utálom, ha az emberek semmibe vesznek. Sok ilyen megalázást kaptam már és többet nem akarok. Nem hagyom magam.

- Anyád!- mondtam halál komolyan és hangom is nyugodt volt. Felállt, megragadott és az ülőgarnitúrára dobott. Egy fájdalmas nyögés szaladt ki a számon, amikor lapockám a bútorhoz ért. Rám ült, kezeimet pedig a fejem fölé szorította.

- Tanuld meg kislány, te nem beszélhetsz velem így. A főnököd vagyok nem pedig az egyik játszótársad. Te bénáztál, akkor tűrd a következményeit. Meg amúgy is te akartál nekem dolgozni. Tehát fogd fel most már, ha azt mondom, ugrasz, akkor ugrasz és csinálod. Ma pedig nem érdekel, hogy nem gyakoroltál, vagy, hogy fáj a kezed, de várlak este 10-re a klubba, egy szál melltartóba és bugyiba. Semmi ki fogást nem akarok hallani. - kigombolta az első két gombot a rajtam lévő ingen. Ujjai az anyag alá siklottak és simogatni kezdet a mellem körül. Felnyögtem a rosszul eső érzéstől és ki akartam szabadulni a karmai közül. Gonosz mosoly jelent meg az arcán. Elkezdtem mozgatni a lábam, de rosszallóan mutogatott. - Nagyon rossz kislány vagy.  Meg kell nevelni, de inkább majd este. Úgy élvezetesebb lesz. Nyomás hazafelé.

Késő délután keltem fel a saját házam nappalijába. Öröm fogott el, majd ezt át vette az undor, hogy nem sokára megalázottan kell Zico előtt állnom. Nyitódott a bejárati ajtó és pár perc múlva Meli lépett be a nappaliba. Elejtett mindent a kezéből mikor meglátott és sírva rohant hozzám. Magához ölelt és zokogott. Sajnáltam. A szívem szakadt meg, hogy ilyen gonosz voltam vele.

- Hol voltál? - tolt el magától gyengéden. - Halálra aggódtam magam. És mi történt a kezeddel? Mi folyik itt?

- Meli. Balesetem volt. Sajnálom. A főnöknek el kellett intéznem valamit. Épp egy lövöldözésbe csöppentem mikor meglőttek és mivel nem voltak nálam papírok és eszméletlenül feküdtem nem tudtak kit értesíteni. Sajnálom. - hazudtam. Barátnőm szája tátva maradt a csodálkozástól és az ijedtségtől. Megsimítottam gyengéden arcát, letörölve könnyeit és elővettem legédesebb mosolyom. Láthatóan nyugodt lett, de tudom nem ez az igazság. A világ kegyetlen és nem kell neki ebből kapnia. Őt szeretem gondtalannak látni. Majd én elrendezek mindent.

Szégyellősen álltam a színpadon, magamat takarva. Egyedül voltam még. Csak a színpad volt kivilágítva a terem többi része sötét volt. Vártam rá. Vártam, mint a halálra ítélt a kivégzésére. Megjelent és olyan volt, mint a vihar előtti csend. Félmeztelenül közelített helyére, teste látványától pedig teljesen megbabonázva próbáltam koncentrálni arra, hogy mi lesz az én dolgom. Leült a zene pedig megszólalt. Nem mertem megmozdulni. Nem akartam, hogy lássa a testem. Erről nem volt szó. Ideges lett és mutogatni kezdett türelmetlenül, hogy ideje lenne megmozdulnom. Bizonytalan léptekkel táncoltam és nem volt tőle elragadtatva. Felállt én pedig megtorpantam félelmembe. Arca megfeszült, tekintette hűvös volt, de mégis olyan kecsesen mozgott. Feljött és elindult felém. Hátrálni kezdtem ő pedig jött utánam, majd a hátam a hideg rúdnak ütközött. Testét a testemhez nyomta, ajkai pedig vészesen közel voltak hozzám.

- Emeld fel a kezed. - mondta csendesen, hangja pedig a kéjtől, a vágytól remegett. Felemeltem a kezem és egy halk sóhaj szaladt ki a száján. Szemeit nem vette le a melleimről. - Fogd meg a rudat! - megfogtam. - Most pedig… - keze a csípőmre csúszott, a szívem pedig megállás nélkül zakatolt. - …táncolni fogunk. - mozgatni kezdte a kezét és vele együtt a csípőmet is. Hátam és a fenekem a rúdnak dörzsölődött, mellkasom, melleim, hasam pedig Zico sexy testének. - Folytasd tovább! - elengedett ő pedig felvéve velem a ritmus egyre lentebb csúszott ajkaival és testével. Felnyögtem hangosan a jól eső érzéstől ő pedig mosolyogni kezdet. Visszajött ugyan, úgy ahogy lement. - Enged el a rudat. - azt tettem. Kezeimet a nyakába tette. Egyik kezével megfogta csípőm és mozgatni kezdte testemet a testén.

- Zico… - motyogtam. Felvett, lábaim derekát fonták át.

- Akarlak. - meg akart csókolni, de elfordítottam a fejem.

- Én nem Zico. Aláírtam. Nem fekszek le veled. - mondtam remeg hangon. Lemondóan sóhajtott és letett. Lement és leült a székre. Öntött magának egy italt én pedig, mint egy kislány, aki rosszat tett álltam fent és figyeltem. Magányosnak tűnt, nem pedig annak az embernek, aki csak egy éjszakára keres játszó társat. Halkan megszólítottam. - Zico! Sajnálom, de én nem állok készen rá. Félek tőled.

- Semmi baj. - meghúzta a piát. - Menj haza. Pihened, kell. Holnap pedig, ha nem jön közbe semmi a TS-be mész. - nem nézett rám és ez volt az egészben a legrosszabb. Oda mentem hozzá és átöleltem. Megdermedt a kezeim között, majd mikor eltávolodtam tőle értetlenül nézett rám.

- Jó éjszakát! - suttogtam a szavakat. A borítékért nyúlt és oda akarta adni. Nem vettem el. Nem tudom miért, de nem tudtam egyszerűen eltenni. Délelőtt még annyira gyűlöltem, hogy meg tudtam volna ölni, most pedig. A szívem teljesen megőrjít. Magányosnak tűnik nem pedig veszélyesnek és ez zavar össze teljesen. Még jobban nyújtotta a borítékot én pedig hátrálni kezdtem. Felállt. Nem foglalkoztam vele csak rohantam kifelé az ajtón az öltözőbe…

Egy fekete limuzin várt mire haza értem. Nem volt benne senki, pedig benyitottam. A sofőr ült elől és zenét hallgatott. Felmentem a lépcsőn és mielőtt beléptem volna az ajtón pisztolyt rántottam. Halkan lenyomtam a kilincset és beléptem óvatosan. Hangokat hallottam. Bájcsevegő hangokat. Bentebb mentem a nappaliba és Meli mellett ott ült Zico, az asztalon pedig a boríték. A szívem majd kiugrott a helyéről, a szám kiszáradt, homlokom gyöngyözni kezdett az izzadságtól. Lassan közelítettem felé, Zico pedig mikor meglátott egy sunyi, kisfiús mosolyt küldött felém. Meli szokása szerint felugrott és üdvözölt. Pár perc múlva kettesben ültem Zicoval. Nem tudtam mit mondani neki és ezzel ő se volt máshogy.

- Miért nem? - mutatott a borítékra.

- Mert magányosnak tűnsz. - mondtam az első gondolatot, ami az eszembe jutott. Meglepődött válaszomon.

- Az vagyok. - mondta csendesen. - Tudod te más vagy, de köztünk tényleg nem lehet semmi. Azért kínozlak ezzel minden este, hogy legalább valami közöm legyen hozzád. Sajnálom, de…

- Hagyd Zico. Megértelek, de ez…

- Milyen? Elmebetegek csinálnak csak ilyent? - vágott a szavamba.

- Nem. - felálltam. - Holnap találkozzunk Zico. - ő is felállt szomorú arccal.

- Hadd aludjak itt…