15.rész

- Nem fogsz maffiózókat hozni a lakásomra. - ez volt GD utolsó szavai. A napok lassan teltek én pedig be voltam zárva. Meli jött be hozzám csak ételt hozni, de nem nagyon beszélt velem. Arca meggyötört és kiábrándult volt. Senki nem beszélt velem és lassan már az őrület határán voltam. Nem értettem, hogy Zico miért nem jött be értem azon az estén. Talán tényleg nem szeret, és csak ki akar használni. Mindenem elvesztem mindig, pedig soha se lesz semmi sem igazán az enyém. Idő előtt hagynak magamra a szerelmek és idő előtt fogok meghalni. A szerelem nem bűn csak szenvedés. Szenvedés annak a félnek, aki szeret és bosszúság annak a félnek, aki nem szeret. Szenvedés, szenvedély egy és ugyan az. Szenvedélyesen szeretni valakit és szenvedni emiatt. Ady kísérteties szerelme kísért engem. Csak őt viszont szerették. Zico nem szeret, ő mást szeret és nem a szerelmet. A könnyek mik érte hulltak, a szitkok, mit a szám elhagyott, értelmetlen volt. Nem értem el semmit. Harcoltam érte, ő pedig ezt nem vette figyelembe. Nem érdekelte. Itt vagyok. Be vagyok zárva. Én őt meglátogattam mikor a szabadsága veszni látszott, ő pedig magamra hagy meghalni. Igazságtalan, de mit várhatok tőle, hisz önző ember, szörnyű, fekete, boldogtalan szívvel.

- Valaki szóljon hozzám. Kérlek titeket. - ültem le az ajtó tövébe és fejem az ajtónak támasztottam. - Könyörgöm nektek. Hallani akarok hangokat, érezni akarok minden szépet. Könyörgöm, érezni akarom, hogy élek még. Nektek könnyű, ti nem vagytok szerelmesek. Ti nem tudjátok milyen az, ha olyan emberért küzdötök, aki nem is szeret viszont titeket. A szerelem nem rossz dolog. A szerelem szép. Kell nekem ő, hogy tudjam azt, hogy tisztában legyek azzal, hogy én is létezem. Az élethez mindenkinek van joga. Az élethez nekem is van jogom. Csak Zicohoz vagyok való, csak ő tud boldoggá tenni, csak ő létezik nekem, mint férfi. Gonosz, de szeretettre vágyik csak. Rá kell nézni és a bolond is látja. Érezni akarom karjait magam körül, csókját ajakaimon, és tarkómon. Szükségem van rá, hogy hideg ujjaival végig szántsa bőröm, én pedig libabőrösen feküdjek előtte.  Szükségem van a hangjára. Fülembe suttogjon búja, mély hangon, agyam pedig bűnös dolgokra gondoljon tőle, szívem pedig akarja a kéjt, melyet ő tud csak nyújtani. Kell nekem ő és bármit megteszek érte. - nem jött válasz. Hangosan zokogtam utána minden egyes nap. Nem hatottam meg őket. Nem engedtek ki. Nem értettem mire jó ez nekik. A saját életem, ők nem rendelkezhetnek felette. Zico se keresett, ők is bezártak, a világ, ami felépülni látszott körülöttem, pedig darabjaira hullott szét. Kiábrándultam belőle és mindenből a majdnem kéthét alatt. Az ajtó kinyílt és kiengedtek. Mintha börtönből szabadultam volna. Könnytől ázott arcom, és a sírástól vörös szemeim örömmel látták a napot, a hideg októberi szélben. A kapuhoz sétáltam. Felálltam rá, a hideg vashoz nyomtam arcom és az utcát fürkésztem. A kocsi nem volt ott, ő se. Nem várt rám, nem harcolt értem. Elhagyott, eldobott magától, mint egy kutyát. Halkan sírtam, a könnyeim pedig messzire szálltak el hozzá, a hideg októberi szélben.

A karácsony észrevétlenül jött el. Már nem gondoltam annyit Zicora. Nem keresett, nem tudatta velem, hogy életben van. Utolsó napom töltöttem a táncterembe, mielőtt karácsonyi szünetre mentünk volna. A vidám dalt szomorú arccal táncoltam végig. Rá gondoltam, de nem azért, mert szeretem, hanem azért, hogy nem értettem az emberek miért lesznek ilyenek, mint amilyen ő lett.  A dal elhallgatott. Fáradtan ültem le a padlóra, magamba roskadva. Boldog voltam vele, ő pedig kihasználta naiv természetem. Hitegetett. Csak hitegetett.

- Na, most megvagy, hogy lustálkodsz próba közbe. - nevetett fel YongGuk a hátam mögött. Mosolyogva fordultam felé. A földön maradtam ülve és néztem boldog arcát. Kezei hátra voltak téve. Ahogy bentebb jött láttam, hogy tart bennük valamit, de nem tudtam rájönni, hogy mit.

- Ennyi nekem is jár. - mondtam csendesen, mosolyogva. Leguggolt elém. Kezét előre vette. Felénk emelte.

- Fagyöngy. Csók helyett csak egy puszit kérek. - mosoly húzódott a számra. Sóhajtottam egyet, majd térdre álltam és megpusziltam puha arcát, ő is az enyémet. Eltette majd egy kis dobozt vett elő. - Boldog Karácsonyt! - nyújtotta felém.

- YongGuk én… én nem vettem semmit neked… - mondtam szégyenkezve és kissé zavarban is voltam miatta. A kezembe tette.

- A puszit megkaptam tehát adtál ajándékot. Tessék fogad el! - bólintottam mosolyogva majd kezem összezártam a kis doboz körül.

- Köszönöm. - öleltem át könnyes szemekkel.  

- Karácsonykor nyisd ki csak. - parancsolt rám. Csak mosolyogni tudtam. Valaki gondol rám. Annyira jól eset, hogy nem vagyok elfelejtve, hogy valakinek számítok.

- Yes, sir. - szalutáltam előtte, térden állva. Mosolyogva néztük egymást percekig, majd meglöktem YongGukot, aki úgy tett, mintha erőset löktem volna rajta és lefeküdt a földre. Mellé feküdtem, ő pedig a karjaiba zárt.

- Olyan jó újra nevetni, látni. - suttogta. - Szerencsés az a fiú, akire ennyit gondolsz és ennyire szereted.

- Őt nem érdekli. - mondtam csendesen. Jobban magához ölelt. Ez az egyetlen mondat, ami meg tud őrjíteni. Őt nem érdekli. Pedig kéne, hogy érdekelje. Olyan jó lenne, ha csak egy percre éreztetné velem, hogy szeret vagy ha legalább foglalkoztatná az, hogy mi van velem.

- Én ölnék a kegyeidért és szerintem ő is, csak biztos összejött neki minden és nem…

- Már majdnem három hónapja nem érdekli, mi van velem. - vágtam a szavába. - Kérlek, hagyjuk ezt a témát. - nem akartam róla beszélni. A sebek mik kezdenek begyógyulni, most újra szétnyílni látszódnak. A depresszió nyer felettem mindig, pedig próbálom magam tartani. Erősnek kell lennem. Nem adhatom meg magam, mert akkor az, az életem végét jelentené. Még élni akarok.

- Rendben. - mondta komolyan majd mosoly jelent meg újra arcán. -  Na és mit csinálsz ma este?

- Alszom. - vágtam rá. Mi mást csinálnék? Álmomba vele vagyok és viszont szeret.

- Azt máskor is megteheted. Ma este programod van méghozzá velem. - felnevettem.

- Vagy nem. - mondtam gúnyosan.

- Szerintem igen, ugyanis van két jegyem egy remek BTS koncertre. - felugrottam és elkezdtem ugrálni.

- RAP MONSTER!!!! - kiabáltam, mint annak idején mikor YongGukról olvastam valamit vagy csak láttam édes mosolyát. Hülyén néztem ki, de nem bántam. Végre el tudtam terelni gondolataim és csak az örömre koncentráltam, amit ő nyújtott nekem.

- És még ki nem fangirl. - nevetett. Bele vágtam egyet a vállába, mire ő felszisszent és masszírozni kezdte.

- Nem fájt az ennyire. - nyújtottam ki rá a nyelvem. - És mikor is megyünk?

- Mondom ma este. - felállt. - Utána elmegyünk egy after partyra.

- De ugye csak  mi ketten és hülye haverokat nem hozol. - felemelte egyik kezét a másikkal a szívére mutatott.

- Eskü.

- És nem is isszuk le magunkat.

- Eskü.

- Akkor jó. - könnyebbültem meg. Nem akartam úgy járni, mint legutóbb Hyunnal.

- Remek. Félnyolckor tali nálad…

 Egy kicsit feldobta a hangulatom ez a váratlan ajándék. Nagyon jól eset, hogy gondolt rám és, hogy emlékezet arra, mennyire szeretem a BTS-t. Az after partyhoz semmi kedvem nem volt, de megígértem neki. Izgatottan zuhanyoztam le majd indultam haza. Fogalmam sem volt mit fogok felvenni, de megfogadtam, hogy olyan ruhát, amitől mindenkinek el fog állni a szava. Na, jó ez butaság, hisz minden lány azt szeretné, de nekem ez nagyon fontos volt. Sose voltam megelégedve magammal és a környezetem sem. Mindig a legjobbat kerestem, de sose tudtam vele az emberekre hatni. Végre szerettem volna, hisz ez egy fajta lehetőség volt nekem, arra, hogy megtalálom életem szerelmét. Valahol a sorok között vagy a színfalak mögött vár rám valaki, aki teljes szívéből szeretni fog és elfeleltetteti velem Zicot. Igen el akarom felejteni, örökre.

Már egy órája álltam a szekrény előtt, bugyiba és melltartóba. Nem volt semmi ötletem. A ruhák kupacokban hevert mellettem a földön. Az órára pillantottam és rémülten vettem tudomásul, hogy háromnegyed hét van. Pánikolva guggoltam le a ruhákhoz és kétségbeesetten néztem át őket újra és újra. Nem volt semmi ötletem.

- Én azt venném fel. - szólalt meg csendesen Hyun. Felnéztem rá, majd mikor eljutott a tudatomig, hogy én miben vagyok, ő pedig a szobámba van, felugrottam és magamra rántottam egy köntöst pironkodva.

- Kövérít. - szólaltam meg én is szintén csendesen. Nem zavartam ki a szobámból, mert reméltem, hogy tőle kapok valami féle segítséget. Feszélyezve éreztem magam a közelében, de le kell győznöm. Nem bujkálhatok mindig. Nem fog bántani. Már nem. Ha rá nézek, látom, hogy a bűntudat mardossa. Nagyon bántja az egész, ahogy engem is, hogy nem hallgattam meg.

- Szerintem nem. Láttam már rajtad és nagyon jól állt. - bentebb jött.

- Nekem nem tetszik. - tovább turkáltam a ruháim között.

- Hmm… azt a bőrszoknyát vedd fel. Nézd! - leguggolt mellém.  - Ezzel a felsővel. - kivett a kupacból egy fehér ujjatlan felsőt, ami kissé buggyos volt, nyakánál gyönyörű szép díszítéssel. Az egyik fellépésre kaptuk. Talán Decemberbe nem ilyen ruhákat kéne hordanom, de meleg lesz a buliba is és a koncerten is.  - Próbáld fel! Keresek neked egy cipőt. Milyen magas sarkúid vannak?

- Nincs sok.  - elindultam a fürdő felé és felvettem. Tényleg jól mutatott és valamennyire még jól is éreztem magam benne. Kimentem hozzá, ő pedig elégedetten fütyült. Mintha Zicot láttam volna magam előtt.

- Mondtam, hogy jól áll. - visszafordult a ruháimhoz és elővette a piros estéit. - Ez gyönyörű. - kikaptam a kezéből és a kukába vágtam. - Mit csinálsz? - eladott. Ebbe a ruhába adott el. Könnyek gyűltek a szemeimbe, de lenyeltem.

- Zicotól kaptam. Nincs rá szükségem. - mondtam határozottan.

- Pedig gyönyörű szép. - megrántottam a vállam. - Nézd, ezt a dzsekit vedd fel. Jól fog illeni hozzá. És kértem Melitől kölcsön egy magas sarkút. Tessék.

- Ez nekem túl nagy. Úgy fogok kinézni, mint egy kurva. Ráadásul fázni fogok.

- Szerintem nem. Fázni se fogsz, hidd el nekem.  - nyújtotta felém.

- Meli csak úgy oda adta? - kérdeztem csodálkozva. Mostanában nem nagyon szóltunk egymáshoz. Haragudott rám, ahogy viselkedtem. Mióta Hyun, köztem és Zico között volt az a kis incidens tudomást se akar rólam venni. Fáj neki, hogy én Zicohoz ragaszkodom.

- Igen. - megfogta a kezem én pedig felhúztam az egyik cipőt.

- Köszönöm. - a másikat is felhúztam. Megálltam előtte várva, hogy mit fog mondani.

- Kéne egy két kiegészítő. - mondta csendesen. Mintha fájna neki, hogy elmegyek itthonról egy emberrel szórakozni.

- Nem kell. Nem szeretem. - az ékszereim felé ment. - Azok táncos izé mizék. - elő vette a karika fülbevalót. Hajam hátra tette és felette az ékszert.

- A hajaddal nem kell csinálni semmit. A sminked nagyon jó. Szép vagy és csinos. Most már látszik, hogy van élet benned. Negyed nyolc. Nem sokára itt lesz.

- Köszönöm Hyun a segítséget. - átöleltem.

- Szerencsés fiú YongGuk is és Zico is…

Hyun:

Lemondani róla a legnagyobb fájdalom. Lemondani egy olyan lányról, aki soha nem volt a tied, de lehetett volna. Lemondani, átadni és az álmokat összetiporni. Muszáj voltam megtenni. A mi kapcsolatunk már el van ásva, 2 méterrel a föld alá. Olyan nincs, hogy én meg ő, olyan van, hogy ő és én. Nem szeret és én is csak utálni tudom magamat és őt is ezért. Szeretni akarom, és azt akarom, hogy ő is szeressen.

A bejárati ajtó lassan becsukódott mögöttük. Az ablakhoz mentem és még egy utolsó pillantást vetettem rájuk.  Lemondóan sóhajtottam. Tudtam jól, hogy most már nem tehetek semmit. El kellett volna mondanom neki az érzéseim. Bocsánatot kellett volna kérnem. Szörnyű dolgot akartam tenni vele. Annyira bánt, annyiszor megbántam már. Én se vagyok jobb,mint Zico.

Felvettem a kabátom és a kocsimhoz indultam. Elmentem. Haza akartam menni, leinni magam, majd visszalopakodni GD-hez, hogy végig nézem, ahogy késő este haza megy Jessi. Minden este követtem a TS-től hazáig. Titkon figyelem lépteit, vigyázok rá, hogy ne legyen semmi baja. Féltem és olyan jó lenne, ha ezt ő is tudná. A szívem egy darab kő már. Olyan sokszor bántottak már, vertek át. Eleinte csak játszani akartam vele. Ki akartam magamból adni a fájdalmat, amit a nők okoztak nekem. Közelebb kerültem hozzá. Már nem játék volt az érzelem tenger, ami elnyelt. Komoly szerelem lobbant fel szívembe, a kétséges érzelmeket elűzve. Magába kerített és birtokolt minden mi hozzá volt köthető. A nevét, ha meghallottam, ha ő rá emlékeztető illatot éreztem, vagy csak rá gondoltam, fájdalmasan dobbant a szívem és imádkoztam, hogy egyszer az enyém legyen. Függő lettem. A legrosszabb drog ő nekem. Követem és néha képeket készítek. Ha ő róla van szó minden más. YongGuk el fogja tőlem venni. Magáévá teszi én pedig minden este depressziósan fogok lefeküdni.

Leültem a mini bár elé. Kivettem a legjobb whiskym és meghúztam az üveget. A gondolatra, hogy mással van és talán már meg is volt az első csók, az első kérdés és az első igen, a szemeimbe könnyek gyűltek. Elképzeltem őket összeölelkezve, ujjaikat összefonva. Ökölbe szorult a kezem. Belevertem egyet a padlóba. Kézfejem zsibbadni kezdett. Zokogásba törtem ki, majd újra meghúztam az üveget. Újra és újra, míg az alkohol úrrá nem lett a testemen. Felálltam. A kocsihoz mentem. Látnom kell csak ez járt a fejembe. Hallanom kell a hangját, ölelnem, szeretnem. GD-hez mentem. Még nem volt otthon. Leültem a nappaliba és vártam. Az ablakon néztem kifelé, reménykedve, hogy haza jön és nem pedig YongGukkal egy szállodába fogja tölteni az éjszakát. Nem ő nem olyan. Legyen körülötte bármilyen gonosz férfi, ő akkor sem olyan. Remélem, hogy nem.

Késő éjszaka ért haza. Majdnem elaludtam és az alkohol is kezdet felszívódni a szervezetemből. Boldogan lépett be a nappaliba és mikor meglátott kicsit megijedt. Szívéhez kapta a kezét mosolyogva. Végre boldog, de sajnos nem mellettem.

- Nem tudsz aludni vagy bedöglött a kocsid? - kérdezte mosolyogva.

- Nem tudok aludni. - motyogtam. Levette dzsekijét, cipőjét a padlóra dobta és leült mellém, fejét a háttámlára döntve. Kifújta a levegőt és behunyta a szemeit. Nyaka ívben feszült, késztetést keltve bennem, hogy megcsókoljam, végig menjek rajta nyelvemmel. - Jó volt? - kérdeztem csendesen, moderálva magam, hogy ne érezze azt, hogy ittam.

- Nagyon. Le is vagyok fotózva Rap Monsterrel, sőt a számom is elkérte.  - ugyan olyan pózban maradt. Szemei még mindig behunyva, feje a háttámlán, de mosoly ült az arcán. - Nagyon aranyos srácok. Kiderült, hogy YongGuk jó barátjuk.

- Tényleg?

- Igen.

- Elfáradtál? - felült normálisan.

- Igen nagyon. Megyek, alszok. Köszönöm, hogy segítettél. Nélküled nem jött volna össze. - nyújtózkodót majd átölelt, magához szorított. - Már nem haragszom rád. Nem te voltál gonosz hanem Zico. - megsimította arcom, majd megpuszilta és felrohant az emeletre. Sokkolva ültem a helyemen. Nem értettem, nem akartam elhinni. Megpuszilt. Magától. Arcomat megsimítottam ahova adta a puszit. Mosolyogtam majd lefeküdtem és boldogan aludtam el.

Jessi:

Reményt adott a másnap reggel. Egy új reményt. A konyha pultnál ültem és vártam, hogy a többiek is felkeljenek. Később feküdtem le, mint ők mégis én keltem fel elsőként. Hyun a kanapén aludt. Boldogan kezdtem neki reggelit készíteni. Táncoltam, énekelgetem közbe. Végre éreztem, hogy élek. Most már el tudtam hinni, hogy bármire képes vagyok. Csengettek. Kimentem ajtót nyitni és mikor megláttam YongGuk boldog arcát, nyakába ugrottam. Hangosan felnevetett.

- Shhh… még alszanak. - csitítottam csendesen.

- Azt hittem te fogsz sokáig aludni. Bejöhetek?

- Persze, csak tényleg csendesen. - megfogtam a kezét és bentebb vittem.  Hyunra nézett aki még mindig aludt majd a konyhába követett.

- Hmmm… de jó illatok. Te készítetted?

- Igen. Kérsz?

- Hogy tudnám kihagyni…

Lihegve ültünk mindketten az ágyamon félóra múlva. Végre csönd volt, semmi hangos zaj, nevetés. Az oldalam már fájt a sok röhögéstől és a nevetéstől nehézkesen kiabált szövegtől, hogy hagyja abba. Lefeküdtem a földre. Az ágyon maradt és onnan nézett engem. Szemei csillogtak, arca piros volt, ajkai pedig hívogattak.

- Kérdezte NamJoon, hogy ráérsz-e holnap. - szólalt meg. - Mondtam neki nem tudom, kérdezzen meg. - folytatta tovább unottan.

- Miért kérdezte?

- Nem tudom, biztos randizni akar. - elfordítottam a fejem. Egy újabb srác. Nem én nem akarok több fiút. Nekem azt hiszem, csak egy kell. A kukára pillantottam és a benne lévő gyönyörű ruhára. Kidobtam. Eldobtam magamtól pedig nagy szükségem van rá. Azt hiszem, még mindig szeretem. Azt se érdekli, hogy mi van velem, de mégis, annyira hiányzik. Látnom kell. Szeretni akarom és azt akarom, hogy ő is szeressen engem. - Valami bánt? - zökkentett ki. Megráztam a fejem, hogy nem pedig igen. Valami bántott és ez a valami Zico volt. Miért van az, hogy akárhányszor azt hiszem sikerült elfelejtenem, sose sikerül? Nem akarok rá gondolni, de mást nem tudok tenni. Ő jár a fejembe állandóan. Felálltam és kivettem a kukából a ruhát. Becsomagoltam. Úgy döntöttem vissza adom neki és mindent elrendezek.

- YongGuk nekem most el kell mennem.

- Hozzá mész? - kikerekedett szemekkel néztem rá. Bólintottam, hogy igen. - Én nem szólok bele, hisz nincs jogom hozzá. A döntés rajtad áll és tudom úgy is úgy fogsz dönteni, hogy az neked jó legyen. Én bízok benned, de bármire jutsz, legyél óvatos. Vigyázz magadra.

- Csak megbeszélem vele a dolgokat és ott hagyom. Nem akarok tőle semmit.

- Hazudsz, látom rajtad, de nem okolhatlak. Tudom milyen szerelmesnek lenni. Tudom, hogy tud fájni, mikor az illető nem viszonozza, vagy nem foglalkozik veled. Sajnálom, hogy egy ilyen helyzetbe kerültél. Úgy szeretnék valamit segíteni.

- Nem tudsz. Köszönöm…

A szívem a torkomba dobogott. A lábaim remegtek, kezeimmel együtt. Hetek teltek el és újra láthatom. Csak álltam az ajtó előtt a hidegben. A hó lassan hullani kezdett, eltemetve a világ szennyét és fehérbe öltöztetve a barna, szürke, színtelen világot. Sivár volt a táj, de a hó segítségére volt, hogy kis színe legyen. A gyerekek boldogan futottak ki, örülvén a hónak és hangosan nevetve kezdtek el játszani. Talán Zico szíve sem fagyos annyira. Talán megérti azt, amit mondani akarok neki és fel is tudja majd fogni. Talán végre emberibb lesz. Remények, de csak remények. Semmi alapjuk nincs, semmi jövőjük. Már rá jöttem nem fog megváltozni. Engem csak ki akar használni, nem kellek neki másra. Jókat kacag naiv viselkedésemen és alázatosságomon. Mindig meghunyászkodok, most már ki kell állnom magamért.

Lenyomtam a kilincset. Az illata körbe lenget, mint mindig. Nem akartam vele foglalkozni, nem akartam, hogy szervezetembe igya be magát szokásához híven, de gyenge voltam hozzá. Mélyen magamba szívtam az illatot és kábultan indultam az ő kis magán rezidenciája felé. Minden felől hangok voltak. Sikolyok, erotikus nyögések, de volt köztük fájdalmas, panaszos is. Embereket kínoztak és kényeztettek. Az emberei ugyan olyan állatok, mint ő maga. Engem is azzá akart tenni, de én nem lettem az. Nem engedtem. Irodájához sétáltam és bekopogtam. Egy hangos hümmögés jelezte, hogy beinvitál. Benyitottam a vörös szobába, ahol minden bútor öregebb, mint én, de mégis annyira szépek, annyira illenek hozzá. Nem nézett fel a számítógépéből. Becsuktam halkan az ajtót és felé indultam. Megálltam a diófa íróasztal előtt. Annyiszor elképzeltem már, hogy majd egyszer leseper mindent erről a hatalmas asztalról, ráültet és… , nem józanak kell lennem. Meg akarok vele szakítani minden kapcsolatot újra. Mikor legutóbb ezt tettem meglőtt és bezárt. Talán most is ez lesz, de most már legalább tudom, mire készüljek.

- Mit akarsz? - mondta nem túl jó kedvűen. Még mindig a gépet nézte, nem nézett rám.

- Ezt visszaadni. - hangomra felkapta a fejét. A csomagot felé nyújtottam. Szája remegett, szemei lassan könnyesek lettek. Soha se láttam még ilyennek. Arcvonásai mások lettek. Mintha félne, fájna neki valami és küzdene valami ellen.

- Jessi. - suttogta. - El se hiszem, hogy te vagy az. - felállt lassan és lecsukta a gép tetejét. Az asztalt megkerülve indult felém. Hátráltam. Annyira szerettem volna, ha megérint, de közben nem is. Kitárt karokkal közeledett. Egyre jobban hátráltam.

- Miért nem jöttél? Miért nem küzdöttél értem? Én az összes pénzem oda adtam, hogy találkozhassak veled, te pedig nem is tettél semmit. Be voltam zárva hetekre, mert nem akarták, hogy veled legyek, te pedig nem is jöttél értem. Elegem van az önző viselkedésedből. Azt hittem velem más leszel, de tévedtem. Ugyan olyan rohadék vagy, mint az embereiddel. Végeztem veled. - hozzá vágtam a ruhát. - Örökre…

14.rész

Nem engedtek be hozzá és még a telefonhoz se engedték. Csak az ügyvéddel találkozhatott. Látni akartam én is és bármit megtettem volna azért, hogy legalább egy percet töltsek el vele kettesben. Megvártam az ügyvédet. Tudni akartam róla mindent, tudni akartam, hogy mi történt és, hogy ezek után mi fog történi. Meg akartam tudni, hogy van, vagy, hogy kell e neki valami. Mindent megadtam volna neki, csak, hogy jól érezze magát.   

Ahogy feltűnt az aktatáskás ügyvéd az ajtóban, úgy indultam el automatikusan felé. Nem voltam biztos benne, hogy ő Zico ügyvédje, de reméltem, hogy jól tippeltem. Megállítottam. Nem nagyon tetszett neki.  Nem érdekelt. Mérgelődve figyelt. Szemöldökét kérdően vonta fel. Megkérdeztem a nevét és hogy ő-e Zico ügyvédje. Sikeresen választottam.

- Kérem, segítsen. Be akarok menni hozzá. Könyörögöm.  - kétségbeesett, esdeklő volt a hangom. Próbáltam hangnememmel meghatni, de ő ugyan úgy nézett rám. Hivatalos, bosszús tekintettel. Mintha egy kislány lennék, aki cukorért könyörög. Igen cukorért könyörgök, ami számomra Zico.

- Ügyfelem nem fogadhat látogatókat és nem is kíván. - mondta hidegen. Szívem egy nagyot dobbant fájdalmasan. Torkomba gombóc keletkezett. A sírás határán voltam.

- De ha megtudja, ki akar bemenni hozzá…  - fogtam meg karját és kérlelően néztem rá.

- Nem fogadhat látogatókat. - rázott le magáról és ugyan olyan hűvös maradt.

- Kérem! Oda adom, önnek az összes pénzem csak segítsen valahogy. Könyörgöm. - kérleltem és kisé eltávolodtam tőle. Néma csönd állt be közénk. Gondolkozott. Látszott rajta, hogy megfogtam ajánlatommal. Zico tanította. A pénz mindenkit megfog. Akár mennyire becsületes az illető, a pénz az neki is kell.

- Mennyiről lenne szó? - kérdezte kíváncsian.

- Majdnem 1 millió won. - nem habozott egy percig sem. Kihúzta magát.

- Megteszi. Délután négyre legyen itt. - bólintottam és megvártam, hogy elmenjen. Örömmel teli a szívembe indultam a TS felé és reméltem, hogy elengednek délután.  Tudom, jól nagyon sokat kell gyakorolnom, de reméltem ezt az egy délutánt megkapom. A mese már összeállt bennem, hogy mit fogok mondani a főnöknek csak az volt a kérdés, hogy el is hiszi e. Elfogja, csak jól elő kell adnom a dolgokat.  Zicotól tanultam egy két dolgot a meggyőzésről. Tanított. Azt akarta, hogy olyan legyek, mint ő. Nem én nem leszek. Én magam maradok. Akkor változok csak meg percekre, ha szükséges. Nem akarok örökre az ő árnya lenni. Árnyat akart belőlem csinálni. Az árnyékát látta bennem, de én tündökölni akarok, nem akarok olyan lenni, mint ő. Nekem nincs szívem ölni csak akkor, ha meg kell magam védeni. Ő öl, rabol, zsarol és kínoz az ártatlan embereket. Engem is kínoz. Tekintette éget, mikor testemet fürkészi titokban. Érintése mar, mint a sósav mikor hozzám ér és hangja kényszerít minden bűnös dologra. Teste szépsége bele taszít a bűnös élvezetek, bűnös gondolataiba. Kínoz, mert én magamtól nem gondolnék ilyenekre.

A főnök elengedett, így a pénzemmel a börtönhöz mentem. Az ügyvéd már várt. Laza testtartással dőlt neki a falnak, bal lábát felhúzva neki támasztva. Kezei zsebeiben volt.  Lassan közeledtem felé majd mikor meglátott gonosz vigyor jelent meg arcán. Az ördögnek is van ügyvédje és az ügyvéd is ördög. Ördögöt szolgál az ördög. Akkor én mi vagyok? Mi vagyok Ziconak? Több. Több mint az alattvalói, hisz ha nem így lenne, akkor most nem itt lennék. Nem adnám oda ennek a férfinek az összes megtakarított pénzem, hogy láthassam, azt a férfit, aki talán csak egy éjszakás kalandként tekint rám.  Én nem vagyok ördög, de angyal se. Mi vagyok neki? Szerető vagy szerelme? Nappal vagy éjszaka? Fény az életében vagy sötétség a szívében? Élet vagy halál? Nem tudom eldönteni, mint jelentek számára. És én mi akarok neki lenni? Mert ami én akarok lenni, ő is azt akarja, hogy az legyek neki. Szerető, hogy kiélhesse vágyait. Szerelme, hogy szeressen valakit. Nappal, hogy ne féljen, éjszaka, hogy elbújhasson szörnyű tetti következményeitől. Fény, hogy jó úton járjon. Sötétség, hogy emlékezzen öregkorában rám, hogy mennyire szenvedett miattam. Élet, hogy éljen és halál, hogy haljon, mikor kell. Minden akarok lenni, ami kell neki.

Oda adtam az ügyvédnek a pénzt. Elégedetten számolta meg, majd maga elé mutatott, hogy induljak befelé. Összeszűkült gyomorral indultam a kapu felé és reméltem, hogy Zico épp annyira fog nekem örülni, mint én annak, hogy újra láthatom. Vártam a percet, hogy érezhessem illatát és halhassam elképesztő kifogásait és meséit. Az őrök megmotoztak, a táskámat le kellett adni, majd végre elvezettek hozzá. Megtörten ült a kopott kis asztalnál, kezei össze voltak bilincselve maga előtt, megfosztva őt a menekülés lehetőségétől. Szomorú tekintettel néztem rá. Ez most fájni fog neki tudom jól. Fájni fog neki, hogy így látom őt és tisztában vagyok vele, hogy a büszkesége nem engedi, hogy ilyen állapotban lássa őt bárki, aki hozzá tartozik. Kihúztam a széket és leültem vele szembe. Fejét felkapta és szemeit rám szegezte. Fájdalom és szégyen volt bennük. Biztató mosollyal megfogtam kézfejét, ő pedig hirtelen huncut kisfiús mosolyt húzott szájára.

- Ki fogok holnap reggelre szabadulni. - mondta csendesen. - Már minden el van intézve. - kacsintott. Nehezen akartam elhinni neki, de bíztam benne, hogy tényleg így van és nem csak az őrület határán van.

- Zico… - akartam bele fogni mondandómba.

- Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Valaki elárult.  - mondta idegesen.

- Zico… - suttogtam újra nevét kétségbeesetten.

- Hozzád siettem. Veled akartam lenni. Annyira vágytam már az ölelésedre. - megcsókolta kézfejem.  Elvettem. Azt akartam, hogy rám figyeljen

- Zico, miért nem Kazuma csinálta? Ez az ő dolga lenne. - majdnem sírtam. - Azt mondtad, ezt ő neki kell intéznie, mert te csak irányítasz. - suttogtam idegesen.

- Nem voltam elég óvatos. - mintha magának mondogatta volna. Mintha bántaná az, amit tett. Mintha kezdene elméje megbomlani.

- Zico válaszolj! - szóltam fenyegetően és számon kérően.

- Azt hittem én is jó vagyok, azt hittem én vagyok a legjobb. - még mindig, saját magát ostorozza önön buta vétke miatt.

- Zico… - fogtam meg az arcát. - Hol van Kazuma? - elhallgatott. Egyenesen rám nézett, erőltetett mosoly jelent meg arcán.

- Hát ennyire ismersz engem? Rosszabb vagy, mint hittem. Azt hittem csak felszínes érdeklődéssel figyelsz engem, de ezek szerint, ha rám nézel, vagy csak figyelemmel kíséred tetteim, te rögtön tudod, hogy mit miért teszek. Félelmetes vagy. De ezt szeretem benned. - suttogta, súlyos szavait. Szemeim könnyektől volt áztatott. Az én erős férfim, aki annyiszor bántott már. Itt ül megtörten és szemei a bocsánatomért esedezik.

- Mi történt vele? - suttogtam. Nem szólt csak hallgatott. Maga elé meredt és gondolataiban valahol nagyon messzi járt. - Kérlek.

- Dolga van. - a hangja megremegett.

- Egyelőre elfogadom, de tudod, hogy úgyis rá jövök…

A börtönbe tett látogatásom után kénytelen voltam vissza menni próbálni. A gondokat, a bajokat, a rosszérzést kénytelen voltam elhajtani magam körül. Feledni akartam őket. Nem, mégse kéne. Zico az életem része lassan és ezek a dolgok is hozzá tartoznak. Én vele, ő velem. Mellette kell lennem és segítenem kell neki, ha valamilyen problémája akad.

Ahogy ígérte másnap reggel már kint volt. Egész éjszaka gyakoroltam. Nem mentem haza, ő pedig megjelent a táncterem ajtajába lazatesttartással, boldog mosollyal. Megdobbant a szívem. Visszamosolyogtam rá és lassú léptekkel elindultam felé. Átöleltem derekát, kissé eltartottam magam tőle. Mosolyogva, fáradtan néztem szemeibe. Íriszei elégedettséget sugárzott vissza. Lehajolt, gyengéden megcsókolt, végig simítva arcvonalamon. Lehúztam jobban magamhoz.

- Zico! Most akarlak. - váltam el tőle, miközben ajakaimat kéjsóvár sóhajok hagyták el. Mosolya még szélesebb lett. Megfogta kezem és kisietett velem a kocsihoz. Akart ő is. Velem akart lenni, rajtam akarta kiélni perverz álmait. Beültünk a kocsiba. - Nem mehetek el innen. - suttogtam. Ölébe ültem és homlokom homlokához támasztottam. Megcsókolt. Gyengéden csókolt, mozdulatlanul. Remegtem az erotikusvágytól és attól, hogy végre kezei alatt feküdjek tehetetlenül, ő pedig azt tesz velem, amit csak akar.

- Vágyom rád, de akkor majd legközelebb. - megcsókolt újból. - Nem szeretném, ha emiatt rúgnának ki téged. - lemondóan sóhajtottam és leültem mellé. Néztem tökéletes arcát. Elő vett két poharat és whiskyt töltött beléjük. Oda adta az egyiket, majd koccintottunk.

- Zico, kérlek mond el mi van Kazumával! - suttogtam egy nagy korty után. Csak előre bambult bambán. Tudtam jól, hogy ebből nem fogok megtudni semmit. Kortyolt az italából. Sóhajtott egy nagyot majd gyönyörű íriszeit rám szegezte.

- El kellett mennie. - mondta szárazon, mintha egy alkalmazottja lennék. Nem, ennél többnek kell itt lennie.

- Hová? - fel se fogtam kérdésem, mintha nem belőlem eredt volna. Haragosan nézet rám és tisztában voltam miért, mert kérdezősködtem, bele szóltam a dolgába. Meghúztam magam. Tekintettem össze-vissza cikázott és bele kortyoltam a számomra rosszízű italba. Sóhajtott egyet majd megfogta karom.

- Nem haragudhatok mindig rád, ha kérdezel. Most már nem. Nagy bajban van, de nem mondhatom el, hogy mi történt, mert össze törnél, és ezt nem tudnám elviselni. Nem akarlak úgy látni újra, mint mikor elraboltalak. - kétségbeesettség, fájdalom, megvetés és csalódottság. Ezeket éreztem akkor, mikor bántott, de összetörtség nem volt benne. - Bántottalak és ezzel is csak bántanálak. - keze a karomról az arcomra vándorolt és élét kezdte el simogatni hüvelykujjával. Bizsergető, jól eső érzés járta át a testem. Behunytam szemeim és elfelejtettem minden rosszat, minden fájdalmat, amit nekem okozott. Csak a karjaiban akartam lenni, vele kettesben egy elszigetelt helyen…

Unottan ültem a luxus GD rezidencia nappalijában. Nem voltak még itthon én pedig megcsináltam minden létező házimunkát. Csak Zicora tudtam gondolni és a vele töltött szép percekre. Visszavágytam. Újra a karjaiban akartam lenni. Tegyen ő bármi rosszat én akkor is szeretem.

Vidám társaság hangja szűrődött be a nappaliba. Felkaptam a fejem, felálltam és vártam őket. Meli és GD jöttek elől összeölelkezve, nyomukban pedig a többiek és egymás hülyeségén nevettek. Elhallgattak mikor megláttak. Nem mutattam szégyent hisz nem is volt miért szégyenkeznem. A két szerelmes elengedte egymást. Meli a konyhába ment, JiYong és haverjai a nappaliban foglaltak helyet. Nem szólt hozzám senki, a légkör fagyos volt. Nem vettek észre, nem is köszöntek.

- Én nem csináltam semmi rosszat. - mondtam halkan. Tovább kapcsolgatták a tv-t.

- Mai híreink. Zico-t kiengedték ma a börtönből. A férfi és ügyvédje azt állították, hogy rosszkor volt rossz helyen. A férfi azt is bevallotta, hogy ő már régóta nem foglalkozik ilyen dolgokkal. A riporterünk, ahogy a rendőrség is megkérdezte tőle, hogy a luxus lakását, három luxus apartmanját és öt nyaralóját, milliókat érő autóit miből tartja fent? A válasz az volt, hogy tiszta üzletből és remek üzleti érzékéből tarja fent, szerezte meg őket. A rendőrség utána nézett és Zico tényleg ártatlan…

A szívem dobbant egyet, ahogy megláttam gyönyörű arcát. Fel se tudtam fogni. Olyan ártatlannak tűnik, pedig tudom jól néhány áldozatával együtt, hogy egy erőszakos, gonosz lény. Majd én meg változtatom, mindig ez jár a fejembe és hűen hiszek benne, hogy van esélyem rá.

- Még hogy ártatlan… chhh… ez kész vicc. Mindenki tudja milyen. Fogadjunk lefizetett mindenkit. - gúnyos mosoly húzódott arcomra. Tudom jól, hogy így történt. Zico mindig Zico fog maradni.

- Zico ártatlan. - hazudtam. - Nem rossz ember ő, csak nekem nem hisz senki. - végre rám néztek. GD forrt a dühtől a többiek ledermedtek és úgy néztek rám, mint az anyák értetlen lányaikra. Felállt JiYong és közeledett felém.

- Valószínűleg tényleg ártatlan…- suttogta mérgesen, mikor megállt előttem. - … azért voltál meglőve kétszer is, azért tűntél el hetekre és valószínűleg azért voltál annyiszor sérült mikor vele voltál. - ijesztő volt hangja és tekintette, de engem nem tört meg. Megráztam a fejem és kihúztam magam.

- Zico szeret engem és én is őt. Több lehetőséget adott nekem,mint te vagy a hülye kis céged.

- Múltkor érdekes módon azért bőgtél, mert nem kerültél be.

- Már nem akarok. Jobb a TS, mint az a szar. - ott akartam hagyni, de megragadta erősen a karom. Magához rántott. Nem fordított meg. Háttal álltam neki, kezemet pedig egyre jobban szorította.

- Nem akarlak többet vele látni. - suttogta erőszakosan. Elkezdtem remegni, de nem a félelemtől. Ideges, mérges voltam. Kiszakítottam karom erős fogásából és felé rontottam.

- TE NEKEM NEM PARANCSOLSZ IDIÓTA!!! - üvöltöttem az arcába, pár centire tőle. Közel voltunk egymáshoz. Éreztem arcomon mérges fújtatását, és ugyan úgy ő is az enyémet. Mindketten makacsul álltuk egymás tekintetét. Robbanni fog, látszott rajta.

- HA NEM LENNE MELI A FASZOMAT SE ÉRDEKELNÉ, HOGY MI VAN VELED, DE MIVEL MELI AZ ENYÉM TE PEDIG AZ IDIÓTA BARÁTNŐJE VAGY, AZT CSINÁLOD, AMIT ÉN MONDOK!!!! - üvöltött.

- ROHADTUL NEM! TE NEM PARANCSOLGATSZ NEKEM! NEM VAGY AZ APÁM!!! - néma csönd állt be közénk.

- Jessi, - szólalt meg csendesen. - pórul fogsz járni. - figyelmeztetett.

- Nem engedjük, hogy találkozz vele. - állt fel Tae. Horkantottam egyet és megrántottam a vállam. Keresztbe tettem kezeim és sértetten a plafont vizsgáltam. - Nem akarunk neked rosszat. - elém lépet JiYongot pedig arrább tolta. - Szeretünk téged. Főleg Hyun.

- Hát azt vettem észre, hogy mennyire szeret. - a vállaimra tette a kezeit.

- Hidd el. Kérlek most az egyszer hallgass ránk. - megszólalt a telefonom. Pofátlanul felvettem, nem törődve azzal, hogy hozzám beszélnek.

- Igen tessék. - szólaltam bele nem túl nyugodtan.

- Szia, kicsim. - felismertem a hangját. Mosolyra húzódott a szám. Normális emberek mikor a szerelmükkel beszélgetnek, elfordulnak a többiektől, én pedig az arcukba mosolyogtam és direkt bájologtam. - Itt vagyok a ház előtt, nincs kedved kijönni hozzám egy kicsit?

- Persze, hogy van. Már is ott vagyok.

- Remek. Szia.

- Szia. - letettük a telefont. Az arcukba mosolyogtam és felvettem az örömittas álruhát. - Ha nem haragszotok, dolgom van. Majd jövök. Sziasztok. - mentem az ajtó felé, de GD elkapott.

- Vele találkozol ugye? - kérdezte mérgesen és felemelt. Ütöttem, a lábam a levegőben járt.  

- Engedj el te idióta. - jöttek a többiek is segíteni neki. Az emelet felé vittek. - Engedjetek el.

- Nem fogsz vele találkozni. - elvette a telefonom és bezártak a szobámba… 

13.rész

Csendesen álltunk a félhomályban. Nem tudtuk, mit mondhatnánk a másiknak. Régen láttam és annyi érzés felhalmozódott bennem iránta. Ki akartam adni, tudtára akartam hozni, de nem tudtam, hogy tehetném. A földet néztem. Nem mertem rá nézni. Öltönyét jobban összehúztam magamon és piros arccal álltam előtte. A szívem zakatolt. Ki akart törni mellkasomból. A fejem zúgott, a torkomba ott volt a gombóc, gyomromba pedig pillangók röpködtek. Mocorogni kezdtem, de csak kínomban. Nem tudtam, hogy lenne jobb mellette lenni. Hogy álljak meg mellette, vagy, hogy mit tegyek.

- A karod. - szólalt meg és fejével az említett testrészem felé bökött. - Meggyógyult?

- Igen. Csak akkor fáj, ha megerőltettem. Szoktam tornáztatni, hogy erősödjön. - magyaráztam hadarva. - Minden nap csinálom, hogy minél hamarabb meggyógyuljon és erősebb legyen, mert szükségem van rá. Tudod, a táncban nem lehet fél testrészekkel, na mindegy. Dolgozok vele és erősítem…

- A TS-be minden rendben? - vágott bele bosszúsan mondandómba.

- Holnap megyek még csak először. Nem tudtam eddig még menni.  - elcsendesedtem. Féltem a reakciójától. Nem dühöt vártam, hanem sajnálatot és önmarcangolást. Én tehetek róla, hogy ő neki meg kellett tennie. Makacs vagyok. Haragszom rám, de, csak azért mert szerettem, és ha szeretünk valakit, akkor a hibáit szeretnénk kijavítatni velük. Sok hibája van, talán annyi, hogy egy élet kevés lenne ahhoz, hogy segítsek neki jóvátenni őket, de szeretem, és ennek ellenére mindig megdobban a szívem, ha róla van szó. Képeket láttok magam előtt olyankor. Azokon a képeken mi boldogok vagyunk, szeret és ölel, vigyáz rám nem pedig bánt.

- Haza viszlek. - nyújtotta felém a kezét. A fejemet ismételten lehajtottam.  Hamar véget akar vetni a találkozásnak, ez járt a fejembe. Régen láttuk már egymást, de ő mégis csak azt kérdezte meg, hogy jól van-e a kezem. Én nem vagyok jól Zico. A szívem összetört és csak arra vár, hogy újra egybe forrhasson. Nem te vagy a hibás, hanem én és tudom, megint én leszek az, aki mindezt tönkre teszi, mert nincs más lehetősége. Nem akar embereknek többet ártani, pedig tudom, hogy pont annak fogok legnagyobbat ártani, akit a legjobban szeretek, aki bele véste magát már oly rég és olyan mélyen a szívembe, hogy kitörölni nem tudom az életemből.

- Nem akarok haza menni.  - még nem. Ezt az egy pillantott ad meg nekem, mielőtt még a vallomás és a szakítás teljesen tönkre tesz mindent. 

- Haza kell menned. Gyere. - megfogta a csuklóm. Nem néztem rá, nem akartam, hogy mindent kiolvasson a szememből, hisz én akartam neki elmondani a számmal.

- Nem! - emeltem rá a tekintettem. - Nem akarok oda menni. Unatkozom ott és egyedül is vagyok. Nem érdekelnek a többiek. Nem akarok velük együtt élni, mert ők nem tudják megadni nekem azt, amire igazán vágyok. Haldoklom abban a házban. Nem vagyok önmagam. Elveszetnek, érzem magam és öregnek. Nem akarok oda menni, mert félek, hogy azon kapom magam, hogy öregasszony vagyok és nem éltem semmit. Élni akarok Zico. Bolond voltam, hogy azt hittem nélküled, majd minden boldogabb lesz. Nem az. Megismertelek és teljesen megváltozott az értékrendem. Te állsz az első helyen. Te vagy az egyetlen. Melletted akarok lenni, mert arra az érzésre vágyom, amit talán te tudsz megadni nekem. Szerelmet. Olyan mélyről jövő szenvedélyt, ami már talán mindkettőnkre nézve halálos. - elhallgattam, az egy szuszra kimondott vallomástól, pedig hangosan vettem a levegőt. Most jön. Most kell jönnie. El kell neki mondanom, de nem tudom, nem megy. Így hát csak ennyit mondtam:  - Hagyd, felejtsd el! - megfordultam, hogy kimegyek, de megszólalt. Megtorpantam hangjától. Mozdulatlanul álltam és vártam, hogy ő is mondjon valami szépet, valami szívből jövőt. Nem akartam hallani, de mégis olyan jól esett volna, ha azt mondja, hogy bocsánat.

- Itt akarsz aludni vagy nálam? - kérdezte csendesen, de hangja betöltötte a termet. Megfordultam.  Nem erre vágytam. Nem ezt vártam válasz képen.

- Otthon…

A ház már élettel volt teli, mikor felébredtem. Zico haza hozott, elköszöntünk egymástól, és el is ment. Bántott a dolog, de valamiért mégis azt éreztem jobb lesz ez így. Nem illünk össze. Én többre vágyom, mint ő. Neki csak egy menet kell én pedig a lehetetlent kérem tőle, a szívét.  Lementem az ebédlőbe, és ahogy megláttak rögtön elhallgattak. A nevetésnek, a jó kedvnek egyből vége szakadt. Magam meghúzva bentebb mentem. Tekintettük égetett, marta bőröm. Haragudtak rám, ez leírt róluk.

- Jó reggelt! - köszöntem nekik és leültem a székre a pulthoz. Csak Meli köszönt vissza a fiúk pedig mérgesen néztek engem. Felkönyököltem a pultra és magasba emelve kézfejeim, játszottam ujjaimmal. Minden tekintett rám szegeződött. Kellemetlenül éreztem magam. Éreztem minden megvető pillantást. Mintha bűnöző lettem volna és miattuk annak is éreztem magam.  

 Hyun is az asztalnál ült, meghúzva magát, kezét tördelte. A levegő feszült volt és bármelyik pillanatban elpattanhatott volna valami. Azt akartam. Üvölteni akartam, ki akartam adni magamból a csalódottságot, amit talán Zico válasza miatt érezhettem. Érezni akartam végre valami mást is, mint fájdalmat.

- Jessi. - szólított meg Meli. - Nincs valami mondandód Hyunnak? - kérdezte számon kérően. Megrántottam a vállam.

- Nekem? Miért? - kérdeztem csodálkozva.

- Azért, mert ráuszítottad az idióta haverod! - csattant fel GD. Leesett minden én pedig hangosan felnevettem. Kérdően néztek rám, Hyun pedig jobban meghúzta magát. - Miért hívtad a buliba azt az idióta faszt? - még hangosabban nevettem.

- Zicoé a hely. És te meg mit hazudtál nekik Hyun? Hmmm fogadjunk te vagy az áldozat én pedig a kegyetlen kurva. Szánalmas vagy. Férfi vagy, de nem is viselkedsz úgy.

- Te miről beszélsz? - kérdezte csendesen Meli. Magam elé bambultam. Nem akartam róla beszélni. Nem akartam, hogy gyengének higgyenek. Nem történt semmi, de történhetett volna valami. Megeshetett volna velem a legrosszabb. Megszólalt a telefonom. A kijelző egy bejövő üzenetet mutatott. Megnyitottam és Zico neve állt benne. Várt rám a ház előtt. Mint régen. Az órára pillantottam. Ugyanaz az időpont. Talán fontos vagyok neki.

- Majd a nagyságos úr elmondja. Nekem most van egy kis dolgom. Tíz perc és itt vagyok. - kirohantam az utcára. Megálltam a kocsi előtt pár méterrel. Kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt és határozott léptekkel indultam felé. Nyílt az ajtó. Megcsapta orrom mámorító illata, ami cigaretta füsttel vegyült.  A szívem nagyot dobbant és beültem mellé. Arcán megbánás jelei voltak, de mégis olyan nagyhatalmat sugárzott, hogy nem tudtam magam mellette szeretőként, barátnőként elképzelni.

- Szia! - köszönt csendesen.

- Szia! - válaszoltam én is ugyan úgy.

- Jól aludtál?

- Persze. - megfogta a kezem. Megijedtem és kikerekedett szemekkel néztem kezünkre. Jól esett érintése, de zavarban voltam tőle. Éreztem, ahogy arcom egyre vörösebb lesz.

- Nincs kedved a napot ma velem tölteni?

- A TS-be kell mennem. Félórám van oda érni.  - mondtam szomorúan. - Ma van az első napom. - olyan jó lenne újra eltölteni egy napot. Csak én és ő. Olyankor csak én létezem neki. Velem foglalkozik és másra nem is vágyik. Nem gondolkozik, csak cselekszik és felszabadultan viselkedik. Ez a Zico kell nekem, nem pedig a gyilkos, erőszakos, hatalom mániás. 

- Elviszlek. - bólintottam.

Izgatott voltam egésznap. Még mindig a találkozás bűve vett körbe. Akárhányszor visszagondoltam arcára, gyomromban valami bukfencet vetett, szívem egyre hevesebben vert. Nem beszélgettünk sokat, de nekem elég volt az is, hogy mellettem van. Érezhettem illatát, és láthattam minden apró, titkos mozdulatát.  A jelenléte elég volt ahhoz, hogy újra magaménak érezhessem. Nem az enyém és a gondolat, hogy régebben egy kicsit az enyém volt és még akkor se tudtam kezelni a dolgot, felemészt. Nem lehetek vele, nem lenne rendjén. Én és ő különbözünk. Ha mi ketten együtt lennénk, a világ felborulna. AZ én barátaim ellenem fordulnának, az ő emberei lázadoznának és abból minden ártatlan kapna. Ellenünk lenne minden. Nem lehetnénk egészek. Felek lennénk úgy is és felek vagyunk így is. A mi kapcsolatunk egyenlő a halállal és nem a szenvedéllyel, amivel kéne.

Késő este végeztünk és fáradtan léptem ki az épület ajtaján az utcára. A kocsi ott várt rám. Nem akartam elhinni. Azt hittem álmodok. Zico szállt ki belőle hatalmas mosollyal arcán. Nem várta meg, hogy én lépjek. Elindult felém és átölelt. Viszonoztam ölelését és újra magamba szívtam részegítő illatát.

- Kérlek, ma este aludj velem. Nagyon sok mindent kell megbeszélnünk. - suttogta a fülembe és jobban magához ölelt. Nagy volt a kísértés. Szerettem volna újra a karjaiban lenni, de nem tehetem meg. Nem lehetek vele.

- Nem Zico. - toltam el magamtól. - Nincs mit megbeszélnünk. Szeretlek, de jobb lesz, ha mi nem leszünk együtt. - megfordultam és ott hagytam. Kímélnem kell magam és ő neki is magát. Mi sosem leszünk egy pár, tudom jól. Vágyom rá és vele akarok lenni, de ami köztünk van kapcsolat azt mindig veszekedés és értelmetlen háborúk fogják jellemezni. Ő ki fog használni újra és újra, mert ki kell használnia, én pedig csak előtte fogok állni megalázkodva. Szeretem őt és vele akarok lenni, de ez így mindkettőnknek jobb. Elrontok mindig mindent, ő pedig annyira bonyolult, hogy sose fogom megérteni mi, játszódik benne. Nem illünk össze, de mégis annyira kell nekem.

Zico

Szeret, csak ez tudott járni a fejembe. Nem utál, szeret, és talán sőt biztos, hogy idővel meg is fog merni, bízni újra bennem. Nem kellett volna bántanom, megalázni, megütni és meglőni. A szavaim méregként fonták körbe törékeny testét és szívét. Fáj, hogy ezt tettem vele, de nem tehettem mást. Félek tőle. Olyan, mint egy boszorkány. Elrabolt és fogságban tart. Nem akarom látni, küzdeni próbálok ellene minden nap, de sajnos mindig az a vége, hogy titokban megfigyelem. Függő lettem és ez rosszabb, mint a drog. Nagy kísértés volt, hogy kimenjek hozzá mikor délutánonként a gyerekek közt volt. Vártam az órát a percet és a másodpercet. Egyedül maradtam és csak néztem, ahogy nevetve játszik velük majd a ház felé fordul, és sóvárgó pillantásokkal nézi az ajtót. Nem mentem le hozzá. Nem volt elég bátorságom, ahogy most sincs ahhoz, hogy utána menjek és megcsókoljam. De annyira hasonlítanak és félek, hogy a múlt újra bekövetkezik.

Az eső zuhog a lány pedig sírva rohan az utcán. A fiú utána megy, de már késő. A lány beszáll egy taxiba és eltűnik a többi autó között. A fiú felordít és magát hibáztatja, anyja ostobasága miatt. Szereti a lányt, de nem lehetnek együtt. A fiú elvesz egy biciklit és tekerni kezd, amilyen gyorsan csak tud. Az eső szakad, látni alig lát, ruhája pedig már csurom víz. Nem veszítheti el, csak ez jár a fejében. Félóra múlva már a lány lakásánál van, de ő nem akar neki ajtót nyitni. Könyörögni kezd, mire a lány kinyitja az ajtót és társul a fiúhoz. Ketten állnak az esőben.

- Szeretlek! - suttogja. A lány nem reagál. Átöleli magát, mert fázik és vár, hogy talán fog még valamit mondani a fiú. Nem szól semmit. Elkapja a gyenge testet és hevesen csókolózni kezdenek. A lány felnyög minden egyes érintéstől. Eltávolodik tőle sírva.

- Zico, kérlek ne enged, hogy ezt tegye velünk. Kérlek, tegyünk valamit, hogy mi együtt legyünk addig ameddig csak szeretni tudjuk egymást. Könyörgöm neked, szükségem van rád. - sír.

- Megígérem. - megcsókolja újra a lányt. Felkapja és a ház felé közelít vele…

- Uram menünk kell. Meghozták az árut. - a sofőr hangja rázott ki gondolataimból. Beültem a kocsiba és elindultunk. Alig vártam, hogy befejezzem a munkát és mehessek haza. Fel akartam hívni, bocsánatot szerettem volna tőle kérni. El akartam neki mindent mondani, mennyire bánnom és szeretem. Szükségem van rá. Ugyan azt érzem, amit ő. Érzek iránta valamit, amit nem akarok magamtól eldobni. Szeretni, csókolni akarom minden egyes nap és magamnak akarom tudni. Nem ment ilyen könnyen a szabadulás.

Megérkeztünk. Hat fekete öltönyös férfi várt és köztük volt Insoo is. Kiszálltam és egyenesen hozzá mentem. Vele volt dolgom. Gyűlöltük egymást. A múlt az oka. Elárult engem és szerelmemet. Féltékeny volt, mert ő már addigra nem tudta mi az, hogy szerelem.  Meghajoltunk egymás előtt majd dölyfösen kihúzva magam, néztem végig rajta. Izmos testén nagyon jól állt az öltöny és még így férfi szemmel is nagyon helyes volt az arca. Az arc mi olyan szép mindig romlott belsőt takar. Tökéletesen néz ki, de mégis a szemei másról árulkodnak. Hűtlenség és csalás van benne, amit halála napjáig meg fog őrizni. Nem bízok benne, de muszáj, vagyok. Annyi rosszat okozott már nekem és fájdalmat, hogy már nem tudok rá újra társként és barátként nézni. Elárult és ez fáj a legjobban.

- Hol van? - kérdeztem tőle, ő pedig gúnyos mosollyal biccentett a fejével, hogy menjek utána. Elindultunk. Cipőink kopogása hangosan visszhangoztak a hatalmas, üres csarnokban. Lassan, maga biztosan sétált előttem, én pedig csak követtem lemaradva és figyeltem az ablakokban álló őröket.  Egy ajtóhoz közeledtünk majd beléptünk rajta. A faládák szépen egymás tetejére voltak rendezve. A férfi, aki bent ült és vigyázott rájuk, felállt az ütött kopott kis székről és az egyikhez sétált. Felnyitotta a nehéz láda tetőt egy feszítővassal, majd kivett egy kis zacskót és felhasította. Felém nyújtotta én pedig vettem belőle. Tiszta volt és minőségi. Puerto Rico-i. Megteszi. Másról volt szó, de most ez is nagyon jó.  Elégedetten bólogattam majd oda nyújtottam neki a bőröndöt.

- Pakoljátok a teherkocsira és vigyétek hozzá. - adta ki utasításba. A fiúk elkezdtek pakolni. Ki akartam menni, de megszólított. - Hé Zico. Lesz nálunk holnap este egy kis összejövetel. Sok szeretettel várunk téged és a kis barátnődet. - emelte ki közönséges hangnemmel a barátnő szót. Kezem automatikusan ökölbe szorult.  Felé fordultam az ő arcán gúnyos mosoly éktelenkedett. Tudja, hogy idegesít, látja rajtam, de én mégis tartottam magam. Próbáltam olyan arcot vágni, mint akit nem érdekli, de nem ment.  Fintorogva figyeltem.  - Azt hiszed, nem tudjuk? Mindenki tudja és azt is, hogy mennyire szereted. Meg kellett volna azért ölnöd, amit Kínában csinált. - hangosabban beszélt. Mintha rosszat tettem volna és ő most engem meg akar dorgálni, büntetni. Idegesített.

- Fogd be! - fordultam felé üvöltve. Kihúzta magát nevetve.

- Hmmm… ezek szerint te tényleg teljesen bele bolondultál. Hallom a TS-be táncigál. Mi van kicsikarta? - nevetett még hangosabban. - A hatalmas, erős Zico elgyengült egy kis ribanc láttán. Remélem, már tervezgetitek az esküvőt is.

- Holnap elmegyünk, de csak azért, hogy befogd a pofád. - idegesen indultam az ajtó felé. Rendőrségi szirénák ütötték meg a füleinket majd menekülőre fogtuk…

Jessica:

"- Tegnap éjszaka a szöuli hatóságok egy nagyobb drog szállítmányt foglaltak le, ami a koreai alvilág legkiemelkedőbb alakja, Zico nevéhez fűződik. Letartóztatták, üzlettársaival együtt. A tárgyalás holnap délután lesz a szöuli városi bíróságon. További híreink…"

- A kis hősöd. - gúnyolódott GD. Nem akartam elhinni, hogy börtönbe van. El kellett volna vele mennem tegnap este és akkor talán nem keveredett volna bajba. Istenem ez az én hibám. De miért ő ment oda mikor ezt Kazuma szokta intézni.

- Az nem lehet… - Kazuma meghalt volna?

- De, de lehet. - gúnyolódott tovább GD. - Hyunt is majdnem megölte.

- HYUN, MEG AKART ERŐSZAKOLNI!!! - üvöltöttem az arcába. Letaglózódott. Csak figyelt miközben fújtattam, mint egy bika. Magamra kaptam a kabátom és rohantam a rendőrségre.