13.rész

Csendesen álltunk a félhomályban. Nem tudtuk, mit mondhatnánk a másiknak. Régen láttam és annyi érzés felhalmozódott bennem iránta. Ki akartam adni, tudtára akartam hozni, de nem tudtam, hogy tehetném. A földet néztem. Nem mertem rá nézni. Öltönyét jobban összehúztam magamon és piros arccal álltam előtte. A szívem zakatolt. Ki akart törni mellkasomból. A fejem zúgott, a torkomba ott volt a gombóc, gyomromba pedig pillangók röpködtek. Mocorogni kezdtem, de csak kínomban. Nem tudtam, hogy lenne jobb mellette lenni. Hogy álljak meg mellette, vagy, hogy mit tegyek.

- A karod. - szólalt meg és fejével az említett testrészem felé bökött. - Meggyógyult?

- Igen. Csak akkor fáj, ha megerőltettem. Szoktam tornáztatni, hogy erősödjön. - magyaráztam hadarva. - Minden nap csinálom, hogy minél hamarabb meggyógyuljon és erősebb legyen, mert szükségem van rá. Tudod, a táncban nem lehet fél testrészekkel, na mindegy. Dolgozok vele és erősítem…

- A TS-be minden rendben? - vágott bele bosszúsan mondandómba.

- Holnap megyek még csak először. Nem tudtam eddig még menni.  - elcsendesedtem. Féltem a reakciójától. Nem dühöt vártam, hanem sajnálatot és önmarcangolást. Én tehetek róla, hogy ő neki meg kellett tennie. Makacs vagyok. Haragszom rám, de, csak azért mert szerettem, és ha szeretünk valakit, akkor a hibáit szeretnénk kijavítatni velük. Sok hibája van, talán annyi, hogy egy élet kevés lenne ahhoz, hogy segítsek neki jóvátenni őket, de szeretem, és ennek ellenére mindig megdobban a szívem, ha róla van szó. Képeket láttok magam előtt olyankor. Azokon a képeken mi boldogok vagyunk, szeret és ölel, vigyáz rám nem pedig bánt.

- Haza viszlek. - nyújtotta felém a kezét. A fejemet ismételten lehajtottam.  Hamar véget akar vetni a találkozásnak, ez járt a fejembe. Régen láttuk már egymást, de ő mégis csak azt kérdezte meg, hogy jól van-e a kezem. Én nem vagyok jól Zico. A szívem összetört és csak arra vár, hogy újra egybe forrhasson. Nem te vagy a hibás, hanem én és tudom, megint én leszek az, aki mindezt tönkre teszi, mert nincs más lehetősége. Nem akar embereknek többet ártani, pedig tudom, hogy pont annak fogok legnagyobbat ártani, akit a legjobban szeretek, aki bele véste magát már oly rég és olyan mélyen a szívembe, hogy kitörölni nem tudom az életemből.

- Nem akarok haza menni.  - még nem. Ezt az egy pillantott ad meg nekem, mielőtt még a vallomás és a szakítás teljesen tönkre tesz mindent. 

- Haza kell menned. Gyere. - megfogta a csuklóm. Nem néztem rá, nem akartam, hogy mindent kiolvasson a szememből, hisz én akartam neki elmondani a számmal.

- Nem! - emeltem rá a tekintettem. - Nem akarok oda menni. Unatkozom ott és egyedül is vagyok. Nem érdekelnek a többiek. Nem akarok velük együtt élni, mert ők nem tudják megadni nekem azt, amire igazán vágyok. Haldoklom abban a házban. Nem vagyok önmagam. Elveszetnek, érzem magam és öregnek. Nem akarok oda menni, mert félek, hogy azon kapom magam, hogy öregasszony vagyok és nem éltem semmit. Élni akarok Zico. Bolond voltam, hogy azt hittem nélküled, majd minden boldogabb lesz. Nem az. Megismertelek és teljesen megváltozott az értékrendem. Te állsz az első helyen. Te vagy az egyetlen. Melletted akarok lenni, mert arra az érzésre vágyom, amit talán te tudsz megadni nekem. Szerelmet. Olyan mélyről jövő szenvedélyt, ami már talán mindkettőnkre nézve halálos. - elhallgattam, az egy szuszra kimondott vallomástól, pedig hangosan vettem a levegőt. Most jön. Most kell jönnie. El kell neki mondanom, de nem tudom, nem megy. Így hát csak ennyit mondtam:  - Hagyd, felejtsd el! - megfordultam, hogy kimegyek, de megszólalt. Megtorpantam hangjától. Mozdulatlanul álltam és vártam, hogy ő is mondjon valami szépet, valami szívből jövőt. Nem akartam hallani, de mégis olyan jól esett volna, ha azt mondja, hogy bocsánat.

- Itt akarsz aludni vagy nálam? - kérdezte csendesen, de hangja betöltötte a termet. Megfordultam.  Nem erre vágytam. Nem ezt vártam válasz képen.

- Otthon…

A ház már élettel volt teli, mikor felébredtem. Zico haza hozott, elköszöntünk egymástól, és el is ment. Bántott a dolog, de valamiért mégis azt éreztem jobb lesz ez így. Nem illünk össze. Én többre vágyom, mint ő. Neki csak egy menet kell én pedig a lehetetlent kérem tőle, a szívét.  Lementem az ebédlőbe, és ahogy megláttak rögtön elhallgattak. A nevetésnek, a jó kedvnek egyből vége szakadt. Magam meghúzva bentebb mentem. Tekintettük égetett, marta bőröm. Haragudtak rám, ez leírt róluk.

- Jó reggelt! - köszöntem nekik és leültem a székre a pulthoz. Csak Meli köszönt vissza a fiúk pedig mérgesen néztek engem. Felkönyököltem a pultra és magasba emelve kézfejeim, játszottam ujjaimmal. Minden tekintett rám szegeződött. Kellemetlenül éreztem magam. Éreztem minden megvető pillantást. Mintha bűnöző lettem volna és miattuk annak is éreztem magam.  

 Hyun is az asztalnál ült, meghúzva magát, kezét tördelte. A levegő feszült volt és bármelyik pillanatban elpattanhatott volna valami. Azt akartam. Üvölteni akartam, ki akartam adni magamból a csalódottságot, amit talán Zico válasza miatt érezhettem. Érezni akartam végre valami mást is, mint fájdalmat.

- Jessi. - szólított meg Meli. - Nincs valami mondandód Hyunnak? - kérdezte számon kérően. Megrántottam a vállam.

- Nekem? Miért? - kérdeztem csodálkozva.

- Azért, mert ráuszítottad az idióta haverod! - csattant fel GD. Leesett minden én pedig hangosan felnevettem. Kérdően néztek rám, Hyun pedig jobban meghúzta magát. - Miért hívtad a buliba azt az idióta faszt? - még hangosabban nevettem.

- Zicoé a hely. És te meg mit hazudtál nekik Hyun? Hmmm fogadjunk te vagy az áldozat én pedig a kegyetlen kurva. Szánalmas vagy. Férfi vagy, de nem is viselkedsz úgy.

- Te miről beszélsz? - kérdezte csendesen Meli. Magam elé bambultam. Nem akartam róla beszélni. Nem akartam, hogy gyengének higgyenek. Nem történt semmi, de történhetett volna valami. Megeshetett volna velem a legrosszabb. Megszólalt a telefonom. A kijelző egy bejövő üzenetet mutatott. Megnyitottam és Zico neve állt benne. Várt rám a ház előtt. Mint régen. Az órára pillantottam. Ugyanaz az időpont. Talán fontos vagyok neki.

- Majd a nagyságos úr elmondja. Nekem most van egy kis dolgom. Tíz perc és itt vagyok. - kirohantam az utcára. Megálltam a kocsi előtt pár méterrel. Kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt és határozott léptekkel indultam felé. Nyílt az ajtó. Megcsapta orrom mámorító illata, ami cigaretta füsttel vegyült.  A szívem nagyot dobbant és beültem mellé. Arcán megbánás jelei voltak, de mégis olyan nagyhatalmat sugárzott, hogy nem tudtam magam mellette szeretőként, barátnőként elképzelni.

- Szia! - köszönt csendesen.

- Szia! - válaszoltam én is ugyan úgy.

- Jól aludtál?

- Persze. - megfogta a kezem. Megijedtem és kikerekedett szemekkel néztem kezünkre. Jól esett érintése, de zavarban voltam tőle. Éreztem, ahogy arcom egyre vörösebb lesz.

- Nincs kedved a napot ma velem tölteni?

- A TS-be kell mennem. Félórám van oda érni.  - mondtam szomorúan. - Ma van az első napom. - olyan jó lenne újra eltölteni egy napot. Csak én és ő. Olyankor csak én létezem neki. Velem foglalkozik és másra nem is vágyik. Nem gondolkozik, csak cselekszik és felszabadultan viselkedik. Ez a Zico kell nekem, nem pedig a gyilkos, erőszakos, hatalom mániás. 

- Elviszlek. - bólintottam.

Izgatott voltam egésznap. Még mindig a találkozás bűve vett körbe. Akárhányszor visszagondoltam arcára, gyomromban valami bukfencet vetett, szívem egyre hevesebben vert. Nem beszélgettünk sokat, de nekem elég volt az is, hogy mellettem van. Érezhettem illatát, és láthattam minden apró, titkos mozdulatát.  A jelenléte elég volt ahhoz, hogy újra magaménak érezhessem. Nem az enyém és a gondolat, hogy régebben egy kicsit az enyém volt és még akkor se tudtam kezelni a dolgot, felemészt. Nem lehetek vele, nem lenne rendjén. Én és ő különbözünk. Ha mi ketten együtt lennénk, a világ felborulna. AZ én barátaim ellenem fordulnának, az ő emberei lázadoznának és abból minden ártatlan kapna. Ellenünk lenne minden. Nem lehetnénk egészek. Felek lennénk úgy is és felek vagyunk így is. A mi kapcsolatunk egyenlő a halállal és nem a szenvedéllyel, amivel kéne.

Késő este végeztünk és fáradtan léptem ki az épület ajtaján az utcára. A kocsi ott várt rám. Nem akartam elhinni. Azt hittem álmodok. Zico szállt ki belőle hatalmas mosollyal arcán. Nem várta meg, hogy én lépjek. Elindult felém és átölelt. Viszonoztam ölelését és újra magamba szívtam részegítő illatát.

- Kérlek, ma este aludj velem. Nagyon sok mindent kell megbeszélnünk. - suttogta a fülembe és jobban magához ölelt. Nagy volt a kísértés. Szerettem volna újra a karjaiban lenni, de nem tehetem meg. Nem lehetek vele.

- Nem Zico. - toltam el magamtól. - Nincs mit megbeszélnünk. Szeretlek, de jobb lesz, ha mi nem leszünk együtt. - megfordultam és ott hagytam. Kímélnem kell magam és ő neki is magát. Mi sosem leszünk egy pár, tudom jól. Vágyom rá és vele akarok lenni, de ami köztünk van kapcsolat azt mindig veszekedés és értelmetlen háborúk fogják jellemezni. Ő ki fog használni újra és újra, mert ki kell használnia, én pedig csak előtte fogok állni megalázkodva. Szeretem őt és vele akarok lenni, de ez így mindkettőnknek jobb. Elrontok mindig mindent, ő pedig annyira bonyolult, hogy sose fogom megérteni mi, játszódik benne. Nem illünk össze, de mégis annyira kell nekem.

Zico

Szeret, csak ez tudott járni a fejembe. Nem utál, szeret, és talán sőt biztos, hogy idővel meg is fog merni, bízni újra bennem. Nem kellett volna bántanom, megalázni, megütni és meglőni. A szavaim méregként fonták körbe törékeny testét és szívét. Fáj, hogy ezt tettem vele, de nem tehettem mást. Félek tőle. Olyan, mint egy boszorkány. Elrabolt és fogságban tart. Nem akarom látni, küzdeni próbálok ellene minden nap, de sajnos mindig az a vége, hogy titokban megfigyelem. Függő lettem és ez rosszabb, mint a drog. Nagy kísértés volt, hogy kimenjek hozzá mikor délutánonként a gyerekek közt volt. Vártam az órát a percet és a másodpercet. Egyedül maradtam és csak néztem, ahogy nevetve játszik velük majd a ház felé fordul, és sóvárgó pillantásokkal nézi az ajtót. Nem mentem le hozzá. Nem volt elég bátorságom, ahogy most sincs ahhoz, hogy utána menjek és megcsókoljam. De annyira hasonlítanak és félek, hogy a múlt újra bekövetkezik.

Az eső zuhog a lány pedig sírva rohan az utcán. A fiú utána megy, de már késő. A lány beszáll egy taxiba és eltűnik a többi autó között. A fiú felordít és magát hibáztatja, anyja ostobasága miatt. Szereti a lányt, de nem lehetnek együtt. A fiú elvesz egy biciklit és tekerni kezd, amilyen gyorsan csak tud. Az eső szakad, látni alig lát, ruhája pedig már csurom víz. Nem veszítheti el, csak ez jár a fejében. Félóra múlva már a lány lakásánál van, de ő nem akar neki ajtót nyitni. Könyörögni kezd, mire a lány kinyitja az ajtót és társul a fiúhoz. Ketten állnak az esőben.

- Szeretlek! - suttogja. A lány nem reagál. Átöleli magát, mert fázik és vár, hogy talán fog még valamit mondani a fiú. Nem szól semmit. Elkapja a gyenge testet és hevesen csókolózni kezdenek. A lány felnyög minden egyes érintéstől. Eltávolodik tőle sírva.

- Zico, kérlek ne enged, hogy ezt tegye velünk. Kérlek, tegyünk valamit, hogy mi együtt legyünk addig ameddig csak szeretni tudjuk egymást. Könyörgöm neked, szükségem van rád. - sír.

- Megígérem. - megcsókolja újra a lányt. Felkapja és a ház felé közelít vele…

- Uram menünk kell. Meghozták az árut. - a sofőr hangja rázott ki gondolataimból. Beültem a kocsiba és elindultunk. Alig vártam, hogy befejezzem a munkát és mehessek haza. Fel akartam hívni, bocsánatot szerettem volna tőle kérni. El akartam neki mindent mondani, mennyire bánnom és szeretem. Szükségem van rá. Ugyan azt érzem, amit ő. Érzek iránta valamit, amit nem akarok magamtól eldobni. Szeretni, csókolni akarom minden egyes nap és magamnak akarom tudni. Nem ment ilyen könnyen a szabadulás.

Megérkeztünk. Hat fekete öltönyös férfi várt és köztük volt Insoo is. Kiszálltam és egyenesen hozzá mentem. Vele volt dolgom. Gyűlöltük egymást. A múlt az oka. Elárult engem és szerelmemet. Féltékeny volt, mert ő már addigra nem tudta mi az, hogy szerelem.  Meghajoltunk egymás előtt majd dölyfösen kihúzva magam, néztem végig rajta. Izmos testén nagyon jól állt az öltöny és még így férfi szemmel is nagyon helyes volt az arca. Az arc mi olyan szép mindig romlott belsőt takar. Tökéletesen néz ki, de mégis a szemei másról árulkodnak. Hűtlenség és csalás van benne, amit halála napjáig meg fog őrizni. Nem bízok benne, de muszáj, vagyok. Annyi rosszat okozott már nekem és fájdalmat, hogy már nem tudok rá újra társként és barátként nézni. Elárult és ez fáj a legjobban.

- Hol van? - kérdeztem tőle, ő pedig gúnyos mosollyal biccentett a fejével, hogy menjek utána. Elindultunk. Cipőink kopogása hangosan visszhangoztak a hatalmas, üres csarnokban. Lassan, maga biztosan sétált előttem, én pedig csak követtem lemaradva és figyeltem az ablakokban álló őröket.  Egy ajtóhoz közeledtünk majd beléptünk rajta. A faládák szépen egymás tetejére voltak rendezve. A férfi, aki bent ült és vigyázott rájuk, felállt az ütött kopott kis székről és az egyikhez sétált. Felnyitotta a nehéz láda tetőt egy feszítővassal, majd kivett egy kis zacskót és felhasította. Felém nyújtotta én pedig vettem belőle. Tiszta volt és minőségi. Puerto Rico-i. Megteszi. Másról volt szó, de most ez is nagyon jó.  Elégedetten bólogattam majd oda nyújtottam neki a bőröndöt.

- Pakoljátok a teherkocsira és vigyétek hozzá. - adta ki utasításba. A fiúk elkezdtek pakolni. Ki akartam menni, de megszólított. - Hé Zico. Lesz nálunk holnap este egy kis összejövetel. Sok szeretettel várunk téged és a kis barátnődet. - emelte ki közönséges hangnemmel a barátnő szót. Kezem automatikusan ökölbe szorult.  Felé fordultam az ő arcán gúnyos mosoly éktelenkedett. Tudja, hogy idegesít, látja rajtam, de én mégis tartottam magam. Próbáltam olyan arcot vágni, mint akit nem érdekli, de nem ment.  Fintorogva figyeltem.  - Azt hiszed, nem tudjuk? Mindenki tudja és azt is, hogy mennyire szereted. Meg kellett volna azért ölnöd, amit Kínában csinált. - hangosabban beszélt. Mintha rosszat tettem volna és ő most engem meg akar dorgálni, büntetni. Idegesített.

- Fogd be! - fordultam felé üvöltve. Kihúzta magát nevetve.

- Hmmm… ezek szerint te tényleg teljesen bele bolondultál. Hallom a TS-be táncigál. Mi van kicsikarta? - nevetett még hangosabban. - A hatalmas, erős Zico elgyengült egy kis ribanc láttán. Remélem, már tervezgetitek az esküvőt is.

- Holnap elmegyünk, de csak azért, hogy befogd a pofád. - idegesen indultam az ajtó felé. Rendőrségi szirénák ütötték meg a füleinket majd menekülőre fogtuk…

Jessica:

"- Tegnap éjszaka a szöuli hatóságok egy nagyobb drog szállítmányt foglaltak le, ami a koreai alvilág legkiemelkedőbb alakja, Zico nevéhez fűződik. Letartóztatták, üzlettársaival együtt. A tárgyalás holnap délután lesz a szöuli városi bíróságon. További híreink…"

- A kis hősöd. - gúnyolódott GD. Nem akartam elhinni, hogy börtönbe van. El kellett volna vele mennem tegnap este és akkor talán nem keveredett volna bajba. Istenem ez az én hibám. De miért ő ment oda mikor ezt Kazuma szokta intézni.

- Az nem lehet… - Kazuma meghalt volna?

- De, de lehet. - gúnyolódott tovább GD. - Hyunt is majdnem megölte.

- HYUN, MEG AKART ERŐSZAKOLNI!!! - üvöltöttem az arcába. Letaglózódott. Csak figyelt miközben fújtattam, mint egy bika. Magamra kaptam a kabátom és rohantam a rendőrségre.