9.rész

Shanghai elnyelt. Fogalmam sem volt merre vagyok, zavartan bolyongtam remélve, hogy meglátom az ismerős szálloda épületet. A drog még mindig a szervezetemet ölte, pedig már egy jó ideje kiürült a véremből. Kétség lett úrrá szívemen. A fejem zsongott, a szívem kalapált, lélegzetvételem egyre szaporább lett. Képek villantak be, amiknek semmi értelmük nem voltak. Féltem és rettegtem. Egy valami tartotta bennem a lelket, hogy ez most nem az én hibám. Végre otthon akartam lenni, hogy tudjak aludni. Hogy tehette ezt velem? Hogy hagyhatott magamra? Könnyen. Ő egy gonosz ember, aki velejéig romlott, de én mégis bíztam benne. Azt hittem nem fog át verni, de tudnom kellett volna már az elején. Tudnom kellett volna már akkor mikor szép szavakkal csábított a Pokol legmélyebb bugyrába. Oda akartam magam adni neki, annak ellenére, hogy éreztem valami baj van. Vele akartam lenni. Eljöttem Shanghaiba csak is miatta, de ő át vert. Nem lenne ezek után értelme annak, hogy szeressem, de szeretem. A szívem minden egyes dobbanása az ő nevét suttogja. Zico az én mérgem és ez lesz a halálom.

Leültem egy padra és gondolkoztam a lehetőségeimen. Taxit nem tudtam fogni, mert nem tudtam a címet, ráadásul kínaiul se tudok, hogy elmagyarázhassam milyen az épült. Térképpel se megyek sokra, mert azokra is szintén kínaiul van írva minden és ráadásul haszontalan, ha nem tudom, hogy hova kell mennem. Így ülve maradtam és vártam a sors kegyét. Nem tanácsos egyedül lenni az utcán éjszaka Shanghaiban, még akkor, se ha emberek vesznek körül. Nem érdekelt. Jobbnak láttam egy helyben maradni és gondolkozni, minthogy egész éjszaka kétségbeesetten csavarogjak. A telefonom otthon maradt. Elfelejtettem eltenni a táskámba így a saját hibám miatt kell kint éjszakáznom a padon. Az emberek mind megbámultak és lemertem volna fogadni, hogy rajtam gúnyolódnak a fiatalok. Összébb húztam magam és vártam, hátha Zico díszhuszárai rám találnak.

 Pár óra múlva egy rendőr jött oda hozzám.  Magas férfi volt, akin az egyen ruha úgy állt, mintha ráöntötték volna. Arca szigorú, haja tökéletesen állt, semmi kócos tincs.

- Segíthetek? - kérdezte gyanakodva én pedig felálltam és tisztelettel meghajoltam előttem. A rendőr nagyot sóhajtott és tekintélyéből lentebb vett. Felemelte fejjem álamnál fogva. - Mi történt? - kérdezte és a szememet fürkészte. Pillantásom elkaptam róla.

- Eltévedtem. - mondtam, mint egy ártatlan kislány. Rosszallóan megforgatta a szemét majd végig nézett rajtam és arcvonásai megenyhültek. Leültetett majd leült mellém.

- Melyik szállodában szállt meg? - kérdezte gyakorlatiasan.  

- Nem tudom. - feleltem csendesen és szégyelltem is magam ostobaságom miatt. Kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Ezt, hogy nem lehet tudni? - kérdezte értetlenül.

- Nem én foglaltam a szobát, a társam pedig magamra hagyott. Telefonomat otthon hagytam, kínaiul meg nem tudok, hogy elmagyarázzam a taxisnak, hogy néz ki a szálloda. - hadartam el. - Nem is nagyon emlékszem rá, hogy néz ki kívülről. - a rendőr felnevetett. Elpirultam a szégyentől és már tényleg nem akartam mást csak otthon lenni. Felém nyújtott egy telefont.

- Hívja fel a barátját.

- Nem tudom fejből a számát. - még jobban összehúztam magam, ő pedig egyre hangosabban nevetett.

- Merre voltak?

- Egy étterembe. - hazudtam. - Összevesztünk és eljöttem. Hiba volt.

- Elégé. És melyik étterembe voltak? Várjon, tudom, a választ nem tudom. - bólintottam és ő megint nevetett.  - Na, jöjjön, beviszem az őrsre és felhívok minden egyes szállodát, hogy melyikbe szállhatott meg. Legalább luxus szálloda?

- Igen.

- A barátja?

- Koreai.

- Na, akkor hamar meglesz.

- Arra semmi szükség. - vágott valaki a rendőr szavába, ismerősen csengő, mély hangon. Megfordultam és a két díszhuszár állt mögöttünk. - Zico már mindenütt kereste önt. Féltette nagyon.

- Tényleg? - kérdeztem csodálkozva, mert nem nagyon akartam elhinni, hogy ő ezek után félt engem.

- Igen.

- Akkor köszönöm. - a rendőrhöz fordultam. - Köszönöm, hogy próbált segíteni. Viszontlátásra! - meghajoltam előtte.

- Viszontlátásra és vigyázzon magára! - bólintottam majd hátat fordítva neki a limuzinhoz sétáltam a két gyászhuszárral. Beültem és pár perc múlva már aludtam is a kényelmes ülésben…

Reggel egyedül ébredtem az ágyban. A bejárati ajtó felől hangok szűrődtek be. Zico beszélt valakivel idegesen, de nem értettem mit, kínai volt. Jobban magamra húztam a takarót. Melltartóban és bugyiban voltam. Fogadni mertem volna rá, hogy Zico vette le a ruhámat és élvezettel. Magam köré tekertem a takarót és elindultam kifelé a szobából. Mikor a nappaliba értem Zico már széttett lábbakkal ült a kanapén, elégedett mosollyal az arcán és a telefonját nyomkodta.

-Kazuma! - mondta boldogan. - Igen! Holnap! Készüljetek! - letette a telefont majd felém fordult. - Jó reggelt! - nem köszöntem neki vissza. Leültem vele szembe a földre. Válaszokra vártam, amit tudom, soha nem kapok meg. Kérdően néztem rá, ő pedig szórakozottan figyelt engem. - Nem szólsz semmit? - kérdezte nevetve. Nem adtam tudtára válaszomat. Makacsul hallgattam és álltam tekintetét. Leült a földre, velem szembe és magához húzott. Összefont karokkal, mozdulatlanul ültem ölelésében. - Azt hitted engedni fogom, hogy bántson? Ki nézed belőlem? Fontos vagy nekem, szerintem már tudtodra adtam. - suttogta fülembe szavait. A szívem vadul kalapált, de még se adtam meg neki magam. - Nem engedem soha, hogy más érjen hozzád. Te az enyém vagy én pedig a tied. - nem bírtam tovább. Felálltam és otthagytam. Mérgesen becsaptam magam mögött a fürdőszobaajtaját. Leültem a kád szélére és csak sírni tudtam. Végre végett akartam vetni az egésznek, ennek az idióta álomnak és annak, amit még mindig érzek ez iránt az idióta iránt. Nem akartam szeretni és nem is akartam róla tudni, de mégis kénytelen voltam. A szavai felmérgeltek. Én nem vagyok az övé és ő se az enyém, ha így lenne, akkor nem adott volna el. Melire volt szükségem senki másra és arra, hogy végre azt csináljam, amit szeretnék. Lezuhanyoztam, majd a szobába zártam magam. Betettem a kedvenc zenéimet, felcsavartam a hangerőt és táncoltam a koreográfiákat…

Az este magába szívta a várost. Izzadtan támolyogtam ki a szobából és meglepetésemre egy friss illatú, elegánsan felöltözött Zicoval találtam szembe magam. Arca érzelemmentes volt, nem mutatott semmit csakis büszkeséget. Leültem a kanapéra és figyeltem. Nem törődött velem. Úgy mozgott körülöttem mintha ott se lennék. Fájdalmat éreztem a szívemben, de magam se tudtam miért csak sejtettem mi lehet az oka.

- Hova mész? - kérdeztem csendesen. Felvonta szemöldökét és kérdően nézett rám.

- Keresek egy ribancot, aki kielégít, vagy legalább kicsit is foglalkozik velem. Szórakozni megyek, mert te eléggé unalmas társaság vagy. - szavai ridegek voltak, amik a szívembe bele vésték magukat. Fulladozni kezdtem a szemembe szökött könnyektől és a gombóctól, ami a torkomba keletkezett, de nem engedtem el magam. Ismételten nem foglalkozott velem. Hátat fordított nekem és kilépett az ajtón. Nem köszönt. Csak úgy ott hagyott. Ő volt megsértődve, pedig nekem kellett volna. Én voltam az, akit ő eladott, mint egy darab húst. Kirohantam a folyosóra utána, de ő már sehol nem volt. Boldogtalanság volt szívembe, pedig haragnak kellett volna lennie. Tehet bármit én akkor is szeretem…

A magasban is csak arra tudtam gondolni, mennyire elrontottam mindent. Nem én tehettem róla, nem én voltam a hibás, de ha leültem volna vele beszélni, akkor minden máshogy alakult volna. A lány az ölében hangosan vihogott. Előző este szedte fel és úgy döntött magával hozza Koreába. Fájt, de nem tudtam ellene mit tenni. Némán ültem, álam alá téve kezem, bámultam kifelé az ablakon a felhőket nézve és próbáltam nem törődni velük. Otthon akartam lenni és végre túl lenni mindenen. A lány szembe fordult vele és megcsókolta. Zico kezei csípőjéről fenekére siklott és körkörös mozdulatokkal simogatta azt. Egyre vadabbul csókolóztak én pedig csak ültem és vártam, hogy abba hagyják.  Elegem volt az egészből. Tudtam, hogy bosszúból tette, de akkor is nekem kéne, dühösnek lenni. Hátradőltem az ülésben és behunytam szemeim. Nem akartam látni, nem akartam, hogy az emlékeimbe vésődjön, mindenegyes megalázó apró vonás, amit ellenem abban a pillanatban tett. Otthon akartam lenni, és az ő iránta érzet érzelmeimet örökre eltaposni, mint egy kártevő, rusnya férget. Nem akartam iránta semmit se érezni, de mégis beitta magát a szívembe, illata örökre körbe fog lengeni, bőre puhasága, amelyet olyan ritkán éreztem, mindörökké kezemen marad. Könnyek folytak végig arcomon. Halkan, csendesen, magányosan öntöttem ki a szívem a múltnak és a szomorú, magányos jövőnek. Nem vették észre. Senki se. Láthatatlan voltam újra, pedig eddig mindig velem foglalkozott. Elfelejtett és eldobott, mert bolond voltam. Véget ért minden, ahogy mindig is lenni szokott és, ahogy lennie is kell. Összezavarodtam már akkor mikor gyenge érzelmeket kezdtem iránta táplálni. Csacska voltam, hisz ő teljesen más világba él. Nem szeret. Csak játszani akart velem, hisz eladott egy vadidegennek. Megígérte nem fogja tenni. Aláírtuk, hogy csak ő láthat engem úgy és nem fogja engedni, hogy más is. Megszegte. Bántott, de megvédet is. Nekem ez nem elég. Nem akarom, hogy bántson. Azt akarom, hogy mellettem legyen és vigyázzon rám. Sokat kérek és tudom ez lehetetlen…

Egész éjszaka forgolódtam. Nem bírtam elaludni. Ő járt a fejembe. Az illatát éreztem magam körül, pedig semmisem volt nálam, ami hozzá tartozna. Késő. Teljesen rabul ejtett, tehet ő bármit. Sötétség vett körül és én mégis körvonalait láttam az ajtómba. Felkapcsoltam a villanyt minden egyes alkalommal. Nem volt ott. Szomorúan kapcsoltam le a villanyt olyankor mindig. Álomvilágban élek, most már pontosan tudom. A rossz fiúk, sose javulnak meg egy lány gyerekes érzései miatt. Buta voltam, hogy azt hittem. A vihar hirtelen támadta meg Szöul fényes, élettel teli utcáit. Villámlások és hangos dörgések. A vihar uralt oda kint mindent és a szívembe is beférkőződött láthatatlanul. Eső cseppek hangos koppanása az ablakon. A szobám e hanggal telt meg, a tomboló viharon kívül, hangos sírásomat elnyomva…

A reggel hamar jött el. Vártam a percet, hogy újra láthassam. Kiléptem az utcára, és ahogy rajtam nem volt nyoma az előző esti kiborulásomnak, úgy az utcán sem látszódott meg a vihar nyomai. A kocsi nem várt most rám. Nem volt a ház előtt, sőt telefont se kaptam Zicotól. Végleg eldobott magától. Egyedül lettem és most már így is maradok…

A TS-be belépve YongGukkal találtam szembe magam. Majdnem neki mentem. Nem voltam abban a pillanatban magamnál, nem figyeltem magam elé, csak mentem az öltöző felé, hogy minél hamarabb elkezdjem a napot. Sűrű bocsánatkérések után ott akartam hagyni. Megfogta a karom és visszahúzott gyengéden. Nem szóltam semmit, nem néztem rá. Boldogtalan voltam és nem érdekelt, nem hozott lázba, hogy épp a kezemet fogja. Nagyon sóhajtott, majd közelebb vont magához.

- Az, az ember gonosz. - mondta csendesen. Tudtam, hogy Zicoról beszél csak azt nem tudtam, honnan tud róla.

- Nem értem miről beszélsz. - távolodtam el tőle. Hangomban semmi kedvesség és nyugalom nem volt. Dühös voltam és megsebzett. - Mennem kell. - fordítottam neki hátat.

- Bántott? - kérdezte aggódva. Megálltam. A hangja és a kérdése miatt könny szökött a szemembe. A szívem egy hatalmasat dobbant arra a hangsúlyra, amire mindig is vágytam tőle. Lenyeltem a torkomba lévő gombócot. Kifújtam a levegőt és kihúztam magam. Nem fordultam meg. Továbbra is háttal álltam neki.

- Még most se értem miről beszélsz. - hazudtam. Néma csönd vett minket körül. Tett egy óvatos lépést felém. Miért játszok? Miért nem tudok karjaiba borulni és elmondani neki mindent? Álmaimban régen annyiszor elképzeltem már a találkozást vele és most itt lenne a lehetőség. Nem mozdultam, nem közeledtem felé.

- Hazudsz magadnak és nekem is. Láttalak titeket mielőtt elutaztál vele. Tudom, hogy elutaztattok pár napra. A barátnőd… mindegy.  Láttam, hogy megcsókolt, te pedig viszonoztad. - nagyot dobbant a szívem. Mintha lebuktam volna. Bűnösnek éreztem magam.

- Szeretem. - szaladt ki a számon, csendesen. Igen így érzek iránta és mégis annyira gyűlölöm magam miatta. Elindultam az öltöző felé, köszönés és minden nélkül. Követett. Bementem ő pedig bejött utánam és becsukta az ajtót. Úgy tettem, mintha készülődnék átöltözni. A táskámba kutattam idegesen, ő pedig csak állt és figyelt.

- És ő téged? - nem szóltam, mert fogalmam sem volt, arról, hogy ő mit érez irántam. Nem éreztem, hogy szeretne, de azt se, hogy gyűlöl. A viselkedése megalázó volt , de akkor se érzem, hogy utálna. - Ha szeretne, nem engedné, hogy ilyen állapotban legyél. Boldoggá tenne és nem szomorúvá. Kihasznál téged csak, van egy ilyen érzésem.

- És ha kihasznál? Hadd tegye. Nem érdekel. Most már nem. - alig halhatóan mondtam ki a szavakat.  Addig is legalább velem foglalkozik Zico, senki mással. Leültem a padra és a padlót bámultam. Csatlakozott hozzám és magához ölelt. Parfüme illata illett hozzá. Ugyan olyan édes és mégis férfias, mint ő maga. Nem volt akkorra hatással rám, ölelése, mint Zicoé.

- Alig ismerlek, de látom nagy bajban vagy. - jobban magához vont. Behunytam a szemeim és próbáltam végre eltűnni a világ elől YongGuk karjaiban…