12.rész

Zico:

Úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. Kimentem a szobából és beültem a kocsimba. Jessi lakása felé vettem az irányt, majd mikor megérkeztem, jól átgondolva mindent, megtöltöttem pisztolyom és lakáskulcsával az ajtajukhoz mentem. Kazuma a legjobb barátom és őt senkise bánthatja. Ő az egyetlen, aki megért. Benyitottam, de sötétség fogadott. Senkise volt itthon. JiYong elvitte Melit. Átkutattam minden szobát. Üresek voltak. Jessi miattam veszített el mindent. Itt hagyták a holmiját, őt is magára, mint engem annak idején összeverve, a földön a hideg hóban. A szobájában még ott voltak a dolgai. Leültem asztala elé. Papírok hevertek rajta. Versek angolul. Ő írta. Eltettem a papírokat. Kíváncsi voltam rá, hogy miket írt. Kinyitottam szekrényét. Ruhái rendezetten hevertek benne. Illata árasztotta el a szobát, engem pedig elringatott. Kis plüss macik voltak a kisszekrényen. Megnézegettem egyesével őket és csodálkoztam, miért tartogat ennyi idősen ilyeneket.  Az ágy alá néztem. Rengeteg pénz volt ott, amit tőlem kapott és egy fegyver katalógus. Kivettem őket. A magazint kezdtem el nézegetni. Megállt a szívem mikor megláttam, hogy a legdrágább kard be van karikázva és az én nevem van mellé írva. Katana. Igen. Egy katana kard volt. Megszámoltam a pénzt és pont annyi volt, mint a kard ára.

-Döntöttem. - mondtam Jessinek miközben ő a reggelit majszolta. - Elengedlek. Haza mehetsz. Nem kell tovább nekem dolgoznod. - mondtam csendesen majd a láncokhoz nyúltam és megszabadítottam a lábait. Döbbenten nézett rám és letette az ételt. - Nem foglak keresni, se bántani. Szabad vagy. Nem kell semmit se visszafizetned. Melivel beszéltem. Ő GD-hez költözött, te is oda fogsz hozzájuk, JiYong mondta. A holmijaidat már el is vitték. A TS-be is bármikor bemehetsz. Fel lettél véve. Háttértáncosként fogsz most már dolgozni…

Jessi:

Nem akartam hinni a füleimnek. Erre vágytam és örömmel vettem tudomásul minden szavát. Nyakába ugrottam és átöleltem. Nem érdekelt, hogy tetszik e neki vagy nem.

- Köszönöm Zico! Ha lehet már is indulnék. - szomorú mosolyt vágott arcára, bólintott és felállt.

- Itt vannak a ruháid. A karod miatt segítek átöltözni.

- Nem kell köszönöm. Menni fog. - mosolyogtam rá, ő pedig ismételten bólintott és kiment az ajtón.

Búcsúzás nélkül hagytam ott. Nem érdekelt mit akar mondani vagy mit nem. Nem érdekelt már más csak az, hogy Meli mellett legyek. Lassan akart fogyni a távolság, az idő pedig repült. Ott akartam vele lenni, érezni az ölelését és megpuszilgatni. Hiányzott és hiányzik. Boldog voltam, hogy végre ezek az érzelmek el fognak tűnni és csak a boldogság lesz helyettük jelen. Nem akartam többet szomorú lenni. Nevetni akartam újra, és bohóckodni.

Megérkeztünk. A kapu előtt várt már barátnőm. Kiszálltam a kocsiból és sírva öleltem át. Aggódva nézte kezem mikor eltávolodtunk egymástól. Sírt ő is, de nem tudtam eldönteni a boldogságtól vagy az aggodalomtól.

- Megint megsérültél. - sírta.

- Tudod, milyen vagyok. - nevettem szintén sírva.

- Igen sajnos tudom. Gyere be. A többiek már nagyon várnak. Hyun nincs itt, mert nem tudott elszabadulni, de később ő is átjön megnézni.

- Örülök neki. - bentebb invitált a lakásba…

Kint ültünk a skacokkal az udvaron, JiYong és Meli pedig bent maradtak a lakásba. Hallgattam csukott szemmel, ahogy egymást ugratják és élveztem az ősz, talán utolsó kellemes napját. Elhallgattak. Kinyitottam a szemem és Hyunnal találtam szembe magam. Ráült kinyújtott lábaimra és magához ölelt óvatosan, miután felültem nehézkesen. Viszonoztam. Magamba szívtam illatát, memorizáltam, agyamba véstem. Vártam, hogy mondjon valamit, de hosszú percekig csak ölelt. Nem hittem volna, hogy ennyire hiányzok neki. Talán tényleg érez valamit irántam, mint ahogy Meli mondta régebben. A fiúk időközben leléptek így kettesben maradtam vele.

- Melletted nem unatkozik az ember. - mosolygott.

- Nem nagyon. - simogattam nyugtatás képen a hátát.

- Hiányoztál. Azt hittem soha többet nem foglak látni. - hangja komoly volt. Érződött benne a fájdalom és a kétségbeesés. Szemei könnyesen figyelték minden apró mozdulatom.

- Itt vagyok. Nyugi nem volt semmi komoly csak a vacsora ajánlat elől bujkáltam. - nevettem fel hangosan. Nem nevetett. Félmosoly jelent meg arcán. Visszafeküdtem, lehajolt hozzám, két kezével mellettem támasztotta meg magát.

- Jessi, nagyon tetszel. Tudom, alig ismerlek meg minden, de tetszel. Mikor eltűntél nagyon megijedtem, azt hittem soha többet nem foglak látni. De itt vagy. Megsérültél, de én majd segítek meggyógyulni. - meg akart csókolni én pedig lelöktem magamról. Megijedtem tőle. Nem akartam, hogy ő vegyen birtokban. Mást akartam magamon érezni, másnak az illatát akartam minden nap érezni. Másért akartam vágyakozni. Undor fogott el. Felpattantam és a házba rohantam…

Teltek a hetek és semmi kedvem nem volt élni. Hiányzott Zico. Minden reggel felkeltem a szokásos időpontban és az ablakhoz siettem megnézni, hogy vár e rám. Nem várt és nem is volt rám kíváncsi. Egyre szomorúbb lettem és mély depresszióba süllyedtem. Hyunt kerültem, mint ahogy mindenki mást. Nem akartam, hogy így lássanak. Zicora vágytam és az érintésére. Bolond vagyok, mert nem szabadna így éreznem iránta, de nem tudok máshogy gondolni rá. Kell ő nekem. Hiányzik, pedig bántott és megalázott. A szívem hozzá húz, és nélküle csak szenvedek. Azt hittem, ha elhagyom, akkor jobb lesz, boldogabb leszek. Tévedtem. Szenvedek és a halálvágy tart a karjaiban. Őt szeretném magam mellett. Látni szeretném arcát, hallani hangját. Illatát magamon érezni, szemeit látni és csodálni, bőrét pedig újra bőrömön érezni. Tudom, hogy szeret és ő is tudja, hogy szeretem. Nélküle üres vagyok és magányos. Mindennapjaim ugyan olyanok, egyformák és unalmasak.  Csak ülök az ablak előtt és várok. A kocsit várom és benne őt. Azt akarom, hogy kiszálljon belőle, zsebre dugott kézzel a kapuhoz sétáljon, becsöngessen. Lemennék hozzá, nem haboznák. Kinyitnám előtte és beinvitálnám. Meghallgatnám a mondandóját és megbocsájtanék neki. Boldog lennék. Örömmel venném karjaim közzé és csókolnám meg édes ajkait. Szeretem és szeretni is akarom…

A kezem pár hét múlva teljesen meggyógyult, de a szívem nem. Nem tudtam semmit sem Zicoról és nem is hittem, hogy már fogok. Eltűnt előlem. Az utóbbi pár napban már kimentem az utcára, persze egyedül. Nem akartam, hogy kísérgessenek. Taxit fogtam, vettem pár élelmiszert és a nyomornegyedbe mentem, arra a részre ahol minden elkezdődött, ahol az első lecseszést kaptam tőle, mert egy kisfiúnak pénzt adtam. A búvóhelyük elé, ahol mindig ott vannak a gyerekek. Mindig oda adom nekik, amit veszek és a ház felé fordulok. Szemlélem és várom, hogy Zico kijöjjön az ajtón és átöleljen. Nem. Nem jön, én pedig nem merek közelebb menni. Szeretnék újra mellette lenni, de félek, hogy minden olyan lesz, mint volt. Én a szolga, ő a főnök. A szeretője akarok lenni, nem pedig az alattvalója. Nem merek át menni az úton. Visszaültem most is a taxiba és elindultam hazafelé…

Kicsípve ültem Hyun és Daesung mellett az autóban. JiYong vezetett, Meli pedig mellette ült, SeungRi és TaeYang pedig már a megbeszélt helyen voltak. Unottan bambultam magam elé, miközben ők boldogan nevettek és beszélgettek. Semmi kedvem nem volt az egészhez. Otthon akartam lenni és aludni. Álmaimba legalább Zico mellett vagyok. Daesung megsimította arcom. Ránéztem félénken, ő pedig csak mosolygott rám.

-Mi a baj?

- Fáradt vagyok és amúgy is holnap a TS-be kell lennem reggel hatra. Nincs kedvem bulizni. - mondtam csendesen. Legalább egy valami maradt meg nekem Zicoból, a TS. Meghagyta nekem és egy álmot segített megvalósítani, ezért is hiszem, hogy szeret és nem gonosz ő annyira.

- Jaj, kis butus. Jó lesz. Egy nagyon jó helyre fogunk vinni. Gazdagok és híresek járnak oda, hátha találsz valakit, akit szeretsz. - folytatta Daesung. Megráztam a fejem.

- Nem hiszem. - nekem egy ember kell. Hyun nem mozdult, nem szólt egy szót sem. Talán haragudott rám, hogy közeledése ellenére én eltaszítottam magamtól kegyetlenül. Nem érdekelt. Bántott, hogy megbántottam, de nem érdekelt. Nagyobb gondom is volt.

Megérkeztünk. Kiszálltunk a kocsiból és mikor megláttam, hová mentünk a szívem megállt.

A zene átjárja testem. Nem figyelek rá. Túlságosan is szégyellem magam. Késztett és kéri, hogy nézzek rá. Nem teszem, nem merem. Feláll, és a színpadhoz sétál. Lehív róla. Meg fogja csípőm és mozgatni kezd.

Nem akartam belépni az ajtón. Nem akartam, hogy megtudják a titkom. A személyzet tuti, hogy felismer, és ha ők felismernek, akkor Meliék kérdezősködni fognak. Kísérletet tettem arra, hogy ne kelljen velük bemennem, de sajnos kudarcot vallottam. Meghúztam magam és reméltem, hogy nem fogok Zicoval találkozni.

Miután SeungRiék is megtaláltak minket és egy-egy italt nyomtak a kezünkbe, leültünk egy boxba. Eleinte nem volt kedvem inni, de egy idő után kedvet kaptam hozzá. Nem tudom milyen piákat hoztak, de azok egyre töményebbek és erősebbek lettek. Nem voltam tőlük boldogabb. Jobban előjöttek az érzelmek. 

Egyedül maradtam. Meli és JiYong elmentek táncolni, a fiúk pedig lányokat kerestek. Vadásztak, mint a vadállatok a végtelen, gyengébb állatokra. Talán Zico is így cserkészetbe. Elkapott és bűvkörébe zárt, megvakított és az ő képét véste az agyamba és szívembe. A zene üvöltött, a vendégsereg tombolt. Nem érzékeltem belőle semmit. Csak ültem és gyűrtem lefelé a piákat. Pontot akartam tenni az ügy végére. Felálltam és a táncterem felé mentem. Dülöngéltem az emberek között, az alkohol a fejembe szállt. Megkerestem az ajtót. Kilincsére tettem a kezem. Nem mertem lenyomni. Féltem, hogy Zico bent lesz egy másik lány társaságában. Behunytam szemem és lenyomtam a kilincset, majd bementem az ajtón. Üres volt. Felkapcsoltam a lámpákat, ami a színpadot világították meg. A helyemre mentem. Bekapcsoltam a zenét. Az én zeném volt az első. Zico nem törölte. Nem törölt ki a szívéből se a birodalmából. Ő is hagyott belőlem valamit. Elkezdtem táncolni. A dallam simogatta testem, elringatott. Eggyé olvadtam vele és átadtam magam neki. Részeg voltam, de a lépéseket hibátlanul táncoltam el. Nyílt az ajtó. Sötét volt arra és nem láttam ki lépett be rajta. Közeledett. Az alakhoz lassan arc is társult. Hyun volt az én pedig lefagyva kapcsoltam ki a zenét. Részeg volt nagyon.  Feljött a színpadra és megragadott. Magához szorított erősen és fenekemet markolászta. Próbáltam kiszabadulni, de nem ment.

- Táncolj velem. - elkezdett rángatni. Féltem tőle.

- Engedj el! - szóltam rá mérgesen. Felnevetett.

- Túlságosan kellesz nekem és itt senki sem hall téged. - elszakította felsőm és próbált a földre leteperni.

- Engedj el! - üvöltöttem. Ütöttem és haraptam, de nem hatottam rá. Egyre erőszakosabbá vált.

- Senkise hall. - nevette gúnyosan.

- Hyun! Engedj már el! - könyörögtem neki.

- Most azonnal enged el a csajom. - Zico hangja ütötte meg a fülem. Boldog lettem, de mikor megláttam a pisztolyt, amit Hyunra szegezett, minden boldogságom elpárolgott és félelem vette át az uralmat a szívem felett. Lassan felállt és Zico felé fordult.

- Héééé haver én nem tudtam… - próbált mentegetőzni.

- Nem vagyok a haverod. Jessi jól vagy? - bólintottam.

- Zico, ne bántsd, kérlek.  - ő csak mosolygott. Eldobta a pisztolyt és behúzott egyet Hyunnak.

- Fiúk dobjátok ki! Soha többet nem teheti be a lábát ide! - felszedték és magukkal vitték. Leszegett fejjel álltam Zico előtt és pironkodva takargattam felső testem. Levette magáról öltönyét és rám adta…