15.rész

- Nem fogsz maffiózókat hozni a lakásomra. - ez volt GD utolsó szavai. A napok lassan teltek én pedig be voltam zárva. Meli jött be hozzám csak ételt hozni, de nem nagyon beszélt velem. Arca meggyötört és kiábrándult volt. Senki nem beszélt velem és lassan már az őrület határán voltam. Nem értettem, hogy Zico miért nem jött be értem azon az estén. Talán tényleg nem szeret, és csak ki akar használni. Mindenem elvesztem mindig, pedig soha se lesz semmi sem igazán az enyém. Idő előtt hagynak magamra a szerelmek és idő előtt fogok meghalni. A szerelem nem bűn csak szenvedés. Szenvedés annak a félnek, aki szeret és bosszúság annak a félnek, aki nem szeret. Szenvedés, szenvedély egy és ugyan az. Szenvedélyesen szeretni valakit és szenvedni emiatt. Ady kísérteties szerelme kísért engem. Csak őt viszont szerették. Zico nem szeret, ő mást szeret és nem a szerelmet. A könnyek mik érte hulltak, a szitkok, mit a szám elhagyott, értelmetlen volt. Nem értem el semmit. Harcoltam érte, ő pedig ezt nem vette figyelembe. Nem érdekelte. Itt vagyok. Be vagyok zárva. Én őt meglátogattam mikor a szabadsága veszni látszott, ő pedig magamra hagy meghalni. Igazságtalan, de mit várhatok tőle, hisz önző ember, szörnyű, fekete, boldogtalan szívvel.

- Valaki szóljon hozzám. Kérlek titeket. - ültem le az ajtó tövébe és fejem az ajtónak támasztottam. - Könyörgöm nektek. Hallani akarok hangokat, érezni akarok minden szépet. Könyörgöm, érezni akarom, hogy élek még. Nektek könnyű, ti nem vagytok szerelmesek. Ti nem tudjátok milyen az, ha olyan emberért küzdötök, aki nem is szeret viszont titeket. A szerelem nem rossz dolog. A szerelem szép. Kell nekem ő, hogy tudjam azt, hogy tisztában legyek azzal, hogy én is létezem. Az élethez mindenkinek van joga. Az élethez nekem is van jogom. Csak Zicohoz vagyok való, csak ő tud boldoggá tenni, csak ő létezik nekem, mint férfi. Gonosz, de szeretettre vágyik csak. Rá kell nézni és a bolond is látja. Érezni akarom karjait magam körül, csókját ajakaimon, és tarkómon. Szükségem van rá, hogy hideg ujjaival végig szántsa bőröm, én pedig libabőrösen feküdjek előtte.  Szükségem van a hangjára. Fülembe suttogjon búja, mély hangon, agyam pedig bűnös dolgokra gondoljon tőle, szívem pedig akarja a kéjt, melyet ő tud csak nyújtani. Kell nekem ő és bármit megteszek érte. - nem jött válasz. Hangosan zokogtam utána minden egyes nap. Nem hatottam meg őket. Nem engedtek ki. Nem értettem mire jó ez nekik. A saját életem, ők nem rendelkezhetnek felette. Zico se keresett, ők is bezártak, a világ, ami felépülni látszott körülöttem, pedig darabjaira hullott szét. Kiábrándultam belőle és mindenből a majdnem kéthét alatt. Az ajtó kinyílt és kiengedtek. Mintha börtönből szabadultam volna. Könnytől ázott arcom, és a sírástól vörös szemeim örömmel látták a napot, a hideg októberi szélben. A kapuhoz sétáltam. Felálltam rá, a hideg vashoz nyomtam arcom és az utcát fürkésztem. A kocsi nem volt ott, ő se. Nem várt rám, nem harcolt értem. Elhagyott, eldobott magától, mint egy kutyát. Halkan sírtam, a könnyeim pedig messzire szálltak el hozzá, a hideg októberi szélben.

A karácsony észrevétlenül jött el. Már nem gondoltam annyit Zicora. Nem keresett, nem tudatta velem, hogy életben van. Utolsó napom töltöttem a táncterembe, mielőtt karácsonyi szünetre mentünk volna. A vidám dalt szomorú arccal táncoltam végig. Rá gondoltam, de nem azért, mert szeretem, hanem azért, hogy nem értettem az emberek miért lesznek ilyenek, mint amilyen ő lett.  A dal elhallgatott. Fáradtan ültem le a padlóra, magamba roskadva. Boldog voltam vele, ő pedig kihasználta naiv természetem. Hitegetett. Csak hitegetett.

- Na, most megvagy, hogy lustálkodsz próba közbe. - nevetett fel YongGuk a hátam mögött. Mosolyogva fordultam felé. A földön maradtam ülve és néztem boldog arcát. Kezei hátra voltak téve. Ahogy bentebb jött láttam, hogy tart bennük valamit, de nem tudtam rájönni, hogy mit.

- Ennyi nekem is jár. - mondtam csendesen, mosolyogva. Leguggolt elém. Kezét előre vette. Felénk emelte.

- Fagyöngy. Csók helyett csak egy puszit kérek. - mosoly húzódott a számra. Sóhajtottam egyet, majd térdre álltam és megpusziltam puha arcát, ő is az enyémet. Eltette majd egy kis dobozt vett elő. - Boldog Karácsonyt! - nyújtotta felém.

- YongGuk én… én nem vettem semmit neked… - mondtam szégyenkezve és kissé zavarban is voltam miatta. A kezembe tette.

- A puszit megkaptam tehát adtál ajándékot. Tessék fogad el! - bólintottam mosolyogva majd kezem összezártam a kis doboz körül.

- Köszönöm. - öleltem át könnyes szemekkel.  

- Karácsonykor nyisd ki csak. - parancsolt rám. Csak mosolyogni tudtam. Valaki gondol rám. Annyira jól eset, hogy nem vagyok elfelejtve, hogy valakinek számítok.

- Yes, sir. - szalutáltam előtte, térden állva. Mosolyogva néztük egymást percekig, majd meglöktem YongGukot, aki úgy tett, mintha erőset löktem volna rajta és lefeküdt a földre. Mellé feküdtem, ő pedig a karjaiba zárt.

- Olyan jó újra nevetni, látni. - suttogta. - Szerencsés az a fiú, akire ennyit gondolsz és ennyire szereted.

- Őt nem érdekli. - mondtam csendesen. Jobban magához ölelt. Ez az egyetlen mondat, ami meg tud őrjíteni. Őt nem érdekli. Pedig kéne, hogy érdekelje. Olyan jó lenne, ha csak egy percre éreztetné velem, hogy szeret vagy ha legalább foglalkoztatná az, hogy mi van velem.

- Én ölnék a kegyeidért és szerintem ő is, csak biztos összejött neki minden és nem…

- Már majdnem három hónapja nem érdekli, mi van velem. - vágtam a szavába. - Kérlek, hagyjuk ezt a témát. - nem akartam róla beszélni. A sebek mik kezdenek begyógyulni, most újra szétnyílni látszódnak. A depresszió nyer felettem mindig, pedig próbálom magam tartani. Erősnek kell lennem. Nem adhatom meg magam, mert akkor az, az életem végét jelentené. Még élni akarok.

- Rendben. - mondta komolyan majd mosoly jelent meg újra arcán. -  Na és mit csinálsz ma este?

- Alszom. - vágtam rá. Mi mást csinálnék? Álmomba vele vagyok és viszont szeret.

- Azt máskor is megteheted. Ma este programod van méghozzá velem. - felnevettem.

- Vagy nem. - mondtam gúnyosan.

- Szerintem igen, ugyanis van két jegyem egy remek BTS koncertre. - felugrottam és elkezdtem ugrálni.

- RAP MONSTER!!!! - kiabáltam, mint annak idején mikor YongGukról olvastam valamit vagy csak láttam édes mosolyát. Hülyén néztem ki, de nem bántam. Végre el tudtam terelni gondolataim és csak az örömre koncentráltam, amit ő nyújtott nekem.

- És még ki nem fangirl. - nevetett. Bele vágtam egyet a vállába, mire ő felszisszent és masszírozni kezdte.

- Nem fájt az ennyire. - nyújtottam ki rá a nyelvem. - És mikor is megyünk?

- Mondom ma este. - felállt. - Utána elmegyünk egy after partyra.

- De ugye csak  mi ketten és hülye haverokat nem hozol. - felemelte egyik kezét a másikkal a szívére mutatott.

- Eskü.

- És nem is isszuk le magunkat.

- Eskü.

- Akkor jó. - könnyebbültem meg. Nem akartam úgy járni, mint legutóbb Hyunnal.

- Remek. Félnyolckor tali nálad…

 Egy kicsit feldobta a hangulatom ez a váratlan ajándék. Nagyon jól eset, hogy gondolt rám és, hogy emlékezet arra, mennyire szeretem a BTS-t. Az after partyhoz semmi kedvem nem volt, de megígértem neki. Izgatottan zuhanyoztam le majd indultam haza. Fogalmam sem volt mit fogok felvenni, de megfogadtam, hogy olyan ruhát, amitől mindenkinek el fog állni a szava. Na, jó ez butaság, hisz minden lány azt szeretné, de nekem ez nagyon fontos volt. Sose voltam megelégedve magammal és a környezetem sem. Mindig a legjobbat kerestem, de sose tudtam vele az emberekre hatni. Végre szerettem volna, hisz ez egy fajta lehetőség volt nekem, arra, hogy megtalálom életem szerelmét. Valahol a sorok között vagy a színfalak mögött vár rám valaki, aki teljes szívéből szeretni fog és elfeleltetteti velem Zicot. Igen el akarom felejteni, örökre.

Már egy órája álltam a szekrény előtt, bugyiba és melltartóba. Nem volt semmi ötletem. A ruhák kupacokban hevert mellettem a földön. Az órára pillantottam és rémülten vettem tudomásul, hogy háromnegyed hét van. Pánikolva guggoltam le a ruhákhoz és kétségbeesetten néztem át őket újra és újra. Nem volt semmi ötletem.

- Én azt venném fel. - szólalt meg csendesen Hyun. Felnéztem rá, majd mikor eljutott a tudatomig, hogy én miben vagyok, ő pedig a szobámba van, felugrottam és magamra rántottam egy köntöst pironkodva.

- Kövérít. - szólaltam meg én is szintén csendesen. Nem zavartam ki a szobámból, mert reméltem, hogy tőle kapok valami féle segítséget. Feszélyezve éreztem magam a közelében, de le kell győznöm. Nem bujkálhatok mindig. Nem fog bántani. Már nem. Ha rá nézek, látom, hogy a bűntudat mardossa. Nagyon bántja az egész, ahogy engem is, hogy nem hallgattam meg.

- Szerintem nem. Láttam már rajtad és nagyon jól állt. - bentebb jött.

- Nekem nem tetszik. - tovább turkáltam a ruháim között.

- Hmm… azt a bőrszoknyát vedd fel. Nézd! - leguggolt mellém.  - Ezzel a felsővel. - kivett a kupacból egy fehér ujjatlan felsőt, ami kissé buggyos volt, nyakánál gyönyörű szép díszítéssel. Az egyik fellépésre kaptuk. Talán Decemberbe nem ilyen ruhákat kéne hordanom, de meleg lesz a buliba is és a koncerten is.  - Próbáld fel! Keresek neked egy cipőt. Milyen magas sarkúid vannak?

- Nincs sok.  - elindultam a fürdő felé és felvettem. Tényleg jól mutatott és valamennyire még jól is éreztem magam benne. Kimentem hozzá, ő pedig elégedetten fütyült. Mintha Zicot láttam volna magam előtt.

- Mondtam, hogy jól áll. - visszafordult a ruháimhoz és elővette a piros estéit. - Ez gyönyörű. - kikaptam a kezéből és a kukába vágtam. - Mit csinálsz? - eladott. Ebbe a ruhába adott el. Könnyek gyűltek a szemeimbe, de lenyeltem.

- Zicotól kaptam. Nincs rá szükségem. - mondtam határozottan.

- Pedig gyönyörű szép. - megrántottam a vállam. - Nézd, ezt a dzsekit vedd fel. Jól fog illeni hozzá. És kértem Melitől kölcsön egy magas sarkút. Tessék.

- Ez nekem túl nagy. Úgy fogok kinézni, mint egy kurva. Ráadásul fázni fogok.

- Szerintem nem. Fázni se fogsz, hidd el nekem.  - nyújtotta felém.

- Meli csak úgy oda adta? - kérdeztem csodálkozva. Mostanában nem nagyon szóltunk egymáshoz. Haragudott rám, ahogy viselkedtem. Mióta Hyun, köztem és Zico között volt az a kis incidens tudomást se akar rólam venni. Fáj neki, hogy én Zicohoz ragaszkodom.

- Igen. - megfogta a kezem én pedig felhúztam az egyik cipőt.

- Köszönöm. - a másikat is felhúztam. Megálltam előtte várva, hogy mit fog mondani.

- Kéne egy két kiegészítő. - mondta csendesen. Mintha fájna neki, hogy elmegyek itthonról egy emberrel szórakozni.

- Nem kell. Nem szeretem. - az ékszereim felé ment. - Azok táncos izé mizék. - elő vette a karika fülbevalót. Hajam hátra tette és felette az ékszert.

- A hajaddal nem kell csinálni semmit. A sminked nagyon jó. Szép vagy és csinos. Most már látszik, hogy van élet benned. Negyed nyolc. Nem sokára itt lesz.

- Köszönöm Hyun a segítséget. - átöleltem.

- Szerencsés fiú YongGuk is és Zico is…

Hyun:

Lemondani róla a legnagyobb fájdalom. Lemondani egy olyan lányról, aki soha nem volt a tied, de lehetett volna. Lemondani, átadni és az álmokat összetiporni. Muszáj voltam megtenni. A mi kapcsolatunk már el van ásva, 2 méterrel a föld alá. Olyan nincs, hogy én meg ő, olyan van, hogy ő és én. Nem szeret és én is csak utálni tudom magamat és őt is ezért. Szeretni akarom, és azt akarom, hogy ő is szeressen.

A bejárati ajtó lassan becsukódott mögöttük. Az ablakhoz mentem és még egy utolsó pillantást vetettem rájuk.  Lemondóan sóhajtottam. Tudtam jól, hogy most már nem tehetek semmit. El kellett volna mondanom neki az érzéseim. Bocsánatot kellett volna kérnem. Szörnyű dolgot akartam tenni vele. Annyira bánt, annyiszor megbántam már. Én se vagyok jobb,mint Zico.

Felvettem a kabátom és a kocsimhoz indultam. Elmentem. Haza akartam menni, leinni magam, majd visszalopakodni GD-hez, hogy végig nézem, ahogy késő este haza megy Jessi. Minden este követtem a TS-től hazáig. Titkon figyelem lépteit, vigyázok rá, hogy ne legyen semmi baja. Féltem és olyan jó lenne, ha ezt ő is tudná. A szívem egy darab kő már. Olyan sokszor bántottak már, vertek át. Eleinte csak játszani akartam vele. Ki akartam magamból adni a fájdalmat, amit a nők okoztak nekem. Közelebb kerültem hozzá. Már nem játék volt az érzelem tenger, ami elnyelt. Komoly szerelem lobbant fel szívembe, a kétséges érzelmeket elűzve. Magába kerített és birtokolt minden mi hozzá volt köthető. A nevét, ha meghallottam, ha ő rá emlékeztető illatot éreztem, vagy csak rá gondoltam, fájdalmasan dobbant a szívem és imádkoztam, hogy egyszer az enyém legyen. Függő lettem. A legrosszabb drog ő nekem. Követem és néha képeket készítek. Ha ő róla van szó minden más. YongGuk el fogja tőlem venni. Magáévá teszi én pedig minden este depressziósan fogok lefeküdni.

Leültem a mini bár elé. Kivettem a legjobb whiskym és meghúztam az üveget. A gondolatra, hogy mással van és talán már meg is volt az első csók, az első kérdés és az első igen, a szemeimbe könnyek gyűltek. Elképzeltem őket összeölelkezve, ujjaikat összefonva. Ökölbe szorult a kezem. Belevertem egyet a padlóba. Kézfejem zsibbadni kezdett. Zokogásba törtem ki, majd újra meghúztam az üveget. Újra és újra, míg az alkohol úrrá nem lett a testemen. Felálltam. A kocsihoz mentem. Látnom kell csak ez járt a fejembe. Hallanom kell a hangját, ölelnem, szeretnem. GD-hez mentem. Még nem volt otthon. Leültem a nappaliba és vártam. Az ablakon néztem kifelé, reménykedve, hogy haza jön és nem pedig YongGukkal egy szállodába fogja tölteni az éjszakát. Nem ő nem olyan. Legyen körülötte bármilyen gonosz férfi, ő akkor sem olyan. Remélem, hogy nem.

Késő éjszaka ért haza. Majdnem elaludtam és az alkohol is kezdet felszívódni a szervezetemből. Boldogan lépett be a nappaliba és mikor meglátott kicsit megijedt. Szívéhez kapta a kezét mosolyogva. Végre boldog, de sajnos nem mellettem.

- Nem tudsz aludni vagy bedöglött a kocsid? - kérdezte mosolyogva.

- Nem tudok aludni. - motyogtam. Levette dzsekijét, cipőjét a padlóra dobta és leült mellém, fejét a háttámlára döntve. Kifújta a levegőt és behunyta a szemeit. Nyaka ívben feszült, késztetést keltve bennem, hogy megcsókoljam, végig menjek rajta nyelvemmel. - Jó volt? - kérdeztem csendesen, moderálva magam, hogy ne érezze azt, hogy ittam.

- Nagyon. Le is vagyok fotózva Rap Monsterrel, sőt a számom is elkérte.  - ugyan olyan pózban maradt. Szemei még mindig behunyva, feje a háttámlán, de mosoly ült az arcán. - Nagyon aranyos srácok. Kiderült, hogy YongGuk jó barátjuk.

- Tényleg?

- Igen.

- Elfáradtál? - felült normálisan.

- Igen nagyon. Megyek, alszok. Köszönöm, hogy segítettél. Nélküled nem jött volna össze. - nyújtózkodót majd átölelt, magához szorított. - Már nem haragszom rád. Nem te voltál gonosz hanem Zico. - megsimította arcom, majd megpuszilta és felrohant az emeletre. Sokkolva ültem a helyemen. Nem értettem, nem akartam elhinni. Megpuszilt. Magától. Arcomat megsimítottam ahova adta a puszit. Mosolyogtam majd lefeküdtem és boldogan aludtam el.

Jessi:

Reményt adott a másnap reggel. Egy új reményt. A konyha pultnál ültem és vártam, hogy a többiek is felkeljenek. Később feküdtem le, mint ők mégis én keltem fel elsőként. Hyun a kanapén aludt. Boldogan kezdtem neki reggelit készíteni. Táncoltam, énekelgetem közbe. Végre éreztem, hogy élek. Most már el tudtam hinni, hogy bármire képes vagyok. Csengettek. Kimentem ajtót nyitni és mikor megláttam YongGuk boldog arcát, nyakába ugrottam. Hangosan felnevetett.

- Shhh… még alszanak. - csitítottam csendesen.

- Azt hittem te fogsz sokáig aludni. Bejöhetek?

- Persze, csak tényleg csendesen. - megfogtam a kezét és bentebb vittem.  Hyunra nézett aki még mindig aludt majd a konyhába követett.

- Hmmm… de jó illatok. Te készítetted?

- Igen. Kérsz?

- Hogy tudnám kihagyni…

Lihegve ültünk mindketten az ágyamon félóra múlva. Végre csönd volt, semmi hangos zaj, nevetés. Az oldalam már fájt a sok röhögéstől és a nevetéstől nehézkesen kiabált szövegtől, hogy hagyja abba. Lefeküdtem a földre. Az ágyon maradt és onnan nézett engem. Szemei csillogtak, arca piros volt, ajkai pedig hívogattak.

- Kérdezte NamJoon, hogy ráérsz-e holnap. - szólalt meg. - Mondtam neki nem tudom, kérdezzen meg. - folytatta tovább unottan.

- Miért kérdezte?

- Nem tudom, biztos randizni akar. - elfordítottam a fejem. Egy újabb srác. Nem én nem akarok több fiút. Nekem azt hiszem, csak egy kell. A kukára pillantottam és a benne lévő gyönyörű ruhára. Kidobtam. Eldobtam magamtól pedig nagy szükségem van rá. Azt hiszem, még mindig szeretem. Azt se érdekli, hogy mi van velem, de mégis, annyira hiányzik. Látnom kell. Szeretni akarom és azt akarom, hogy ő is szeressen engem. - Valami bánt? - zökkentett ki. Megráztam a fejem, hogy nem pedig igen. Valami bántott és ez a valami Zico volt. Miért van az, hogy akárhányszor azt hiszem sikerült elfelejtenem, sose sikerül? Nem akarok rá gondolni, de mást nem tudok tenni. Ő jár a fejembe állandóan. Felálltam és kivettem a kukából a ruhát. Becsomagoltam. Úgy döntöttem vissza adom neki és mindent elrendezek.

- YongGuk nekem most el kell mennem.

- Hozzá mész? - kikerekedett szemekkel néztem rá. Bólintottam, hogy igen. - Én nem szólok bele, hisz nincs jogom hozzá. A döntés rajtad áll és tudom úgy is úgy fogsz dönteni, hogy az neked jó legyen. Én bízok benned, de bármire jutsz, legyél óvatos. Vigyázz magadra.

- Csak megbeszélem vele a dolgokat és ott hagyom. Nem akarok tőle semmit.

- Hazudsz, látom rajtad, de nem okolhatlak. Tudom milyen szerelmesnek lenni. Tudom, hogy tud fájni, mikor az illető nem viszonozza, vagy nem foglalkozik veled. Sajnálom, hogy egy ilyen helyzetbe kerültél. Úgy szeretnék valamit segíteni.

- Nem tudsz. Köszönöm…

A szívem a torkomba dobogott. A lábaim remegtek, kezeimmel együtt. Hetek teltek el és újra láthatom. Csak álltam az ajtó előtt a hidegben. A hó lassan hullani kezdett, eltemetve a világ szennyét és fehérbe öltöztetve a barna, szürke, színtelen világot. Sivár volt a táj, de a hó segítségére volt, hogy kis színe legyen. A gyerekek boldogan futottak ki, örülvén a hónak és hangosan nevetve kezdtek el játszani. Talán Zico szíve sem fagyos annyira. Talán megérti azt, amit mondani akarok neki és fel is tudja majd fogni. Talán végre emberibb lesz. Remények, de csak remények. Semmi alapjuk nincs, semmi jövőjük. Már rá jöttem nem fog megváltozni. Engem csak ki akar használni, nem kellek neki másra. Jókat kacag naiv viselkedésemen és alázatosságomon. Mindig meghunyászkodok, most már ki kell állnom magamért.

Lenyomtam a kilincset. Az illata körbe lenget, mint mindig. Nem akartam vele foglalkozni, nem akartam, hogy szervezetembe igya be magát szokásához híven, de gyenge voltam hozzá. Mélyen magamba szívtam az illatot és kábultan indultam az ő kis magán rezidenciája felé. Minden felől hangok voltak. Sikolyok, erotikus nyögések, de volt köztük fájdalmas, panaszos is. Embereket kínoztak és kényeztettek. Az emberei ugyan olyan állatok, mint ő maga. Engem is azzá akart tenni, de én nem lettem az. Nem engedtem. Irodájához sétáltam és bekopogtam. Egy hangos hümmögés jelezte, hogy beinvitál. Benyitottam a vörös szobába, ahol minden bútor öregebb, mint én, de mégis annyira szépek, annyira illenek hozzá. Nem nézett fel a számítógépéből. Becsuktam halkan az ajtót és felé indultam. Megálltam a diófa íróasztal előtt. Annyiszor elképzeltem már, hogy majd egyszer leseper mindent erről a hatalmas asztalról, ráültet és… , nem józanak kell lennem. Meg akarok vele szakítani minden kapcsolatot újra. Mikor legutóbb ezt tettem meglőtt és bezárt. Talán most is ez lesz, de most már legalább tudom, mire készüljek.

- Mit akarsz? - mondta nem túl jó kedvűen. Még mindig a gépet nézte, nem nézett rám.

- Ezt visszaadni. - hangomra felkapta a fejét. A csomagot felé nyújtottam. Szája remegett, szemei lassan könnyesek lettek. Soha se láttam még ilyennek. Arcvonásai mások lettek. Mintha félne, fájna neki valami és küzdene valami ellen.

- Jessi. - suttogta. - El se hiszem, hogy te vagy az. - felállt lassan és lecsukta a gép tetejét. Az asztalt megkerülve indult felém. Hátráltam. Annyira szerettem volna, ha megérint, de közben nem is. Kitárt karokkal közeledett. Egyre jobban hátráltam.

- Miért nem jöttél? Miért nem küzdöttél értem? Én az összes pénzem oda adtam, hogy találkozhassak veled, te pedig nem is tettél semmit. Be voltam zárva hetekre, mert nem akarták, hogy veled legyek, te pedig nem is jöttél értem. Elegem van az önző viselkedésedből. Azt hittem velem más leszel, de tévedtem. Ugyan olyan rohadék vagy, mint az embereiddel. Végeztem veled. - hozzá vágtam a ruhát. - Örökre…